Egy kis olvasnivaló

DRÁGÁK!
 Nagyon megakadtam, miközben írtam a következő fejezetet ide. De ugyanakkor a félbehagyott blogomnak a folytatása olyan erővel csapott rám, hogy lefordultam a székről.
Éppen ezért - ha már itt talán nem -, de ezen a blogon biztosan tudtok követni, hiszen ha ezt nem is, a PSYCHO-t BIZTOSAN továbbírom, és befejezem.
Várlak titeket ott!
(már ha egyáltalán velem van még valaki...) 

20. fejezet - Túladagolt

Sziasztok Babák! Elnézést kérek ezért a hosszú kimaradásért, nem akarom megindokolni, nem is tudnám, egyszerűen se kedvem, se időm nem volt írni... ez a rész pedig úgy lett borzalmas, ahogy lett, ezért is bocsássatok meg nekem, kérlek Titeket. Nagyon szeretlek Titeket, kitartó olvasók! <33
Millió csók, Eleanor Blue xx

___________________________

20. FEJEZET - Túladagolt 
Colmar, Franciaország, 2013. 10.23.

- Bonnie, gyere ide egy kicsit, kérlek.

Apa, amíg kicsi voltam, soha nem kérte, hogy beszélgessünk. A munkájának élt, mi pedig nem tudtunk mást csinálni, csak erőltetetten mosolyogni, amikor lemondta – munka miatt -, a közös programokat. Azt mondtuk, semmi baj, miközben belül kicsit összetörtünk.

Meglepődök, befejezem az utolsó ruháim pakolását bőröndömből szekrényembe, és apa felé fordulok, aki az ajtóban áll. Még mindig öltönyében van, amiben a munkahelyén, azonban nyakkendője szorításán lazított kicsit, így most lóg nyakában.

- Mi az, apa?

- Gyere, beszélgessünk.

Lassan sétálok felé, a talajt nézem, míg oda nem érek hozzá. Gyengéden átkarolja vállamat, a gyengédség, amit most tőle kapok, szokatlan és új. Akkor sem üdvözölt így, mikor hirtelen ideutaztam hozzájuk.

A nappaliba vezet, és int az egyik fotel felé, hogy üljek le. Készségesen teszem, amit kér, majd figyelem, ahogy velem szembe leguggol, kezemet az övéi közé veszi, és egy gyengéd puszit helyez rá. Kézfejem bizsereg az érzéstől, hiszen utoljára ilyen borostás, bökő puszit Zayn-től kaptam. Az emléktől megborzongok.

- Ne vedd tolakodásnak, amit kérdezni fogok – kezdi halkan, a szemeimbe néz, és pedig az övéibe. – De valami nagyon régóta nyomaszt minket anyáddal.

 - Mi?

- Mi volt az oka, hogy ilyen hirtelen ideköltöztél?

A szemöldököm ráncolom, érzem a szívem, ami egyre hevesebben ver. Nem akarom felidézni az emlékét, hagyjanak békén vele!

- E-Erről én n-nem akarok beszélni – összefüggéstelenül elhadoválok egy mondatot, kikapom kezem apa kezei közül, és fejemet lehajtom. Nem akarom felidézni őt, pont akkor, mikor már majdnem elfelejtettem. És amúgy is – mit mondanék róla? Majdnem megölt, majdnem megerőszakolt, és örökre a kezembe égette a nevének kezdőbetűjét. Mennyire kell még feltűrnöm a pulcsim ujját, hogy észrevegyék azt a nyomorult „Z” betűt?

- Beszélj róla, kincsem – bátorít, elhúzza kezem testemtől, hogy újra megfogja. – Nem fog senki bántani. Meséld el, mi volt, hogyan kezdődött.

- Te most komolyan azt akarod, hogy elmondjam neked életem legrosszabb heteit? Apa, ilyenre nem kényszeríthetsz!

- Ha elmondod valakinek, úgy könnyebben fel tudod dolgozni – próbál mosolyogni, de puszta erőtlen arcmimikára futja neki.

- Hát kicseszettül nem szeretnék róla beszélni senkinek! – pattanok fel helyemről, és kivételesen engedek egy könnycseppet legördülni a szememből, pedig megígértem magamnak, hogy a szüleim előtt titkolni fogom belső megtörésem.

Felszaladok a szobámba, és még hallom, hogy apa azt kiabálja, hogy mozduljak ki velük, de egy erőtlen kiabálás után becsapom az ajtómat, és felzaklatottan zuhanok ágyamba.

*

Nyöszörögve kelek fel, a fülemben dübörgő zenétől és a sírástól fájó fejjel. Sírtam. Igen, még soha életemben nem sírtam ennyire. Ez az a fajtája a sírásnak, mikor úgy érzed, beleszakad mindened, mikor levegőért könyörögsz, mikor úgy érzed, a szíved összeszorítják, majd egymás után, jó erősen, rengetegszer megfacsarják, hogy kileheljék belőle erejét.

Leállítom a zenét, szipogásom elnyomja a szoba csöndjét. Valami belsőkésztetés vezet rá arra, hogy nehezen kikeljek az ágyból, és lemenjek fejfájás csillapítóért. Mikor felkelek, úgy érzem, összeesem, az ágyam támlájában kapaszkodok meg, ahogy a föld erősen forogni kezd velem. Talán egy kábult nyöszörgés is elhagyja ajkaim, a fájdalom olyan erős, olyan elviselhetetlen számomra. És mindez miattad van.

Megpróbálok elindulni, mintha mocsárban lépkednék, nem tudom eldönteni, hogy a lábaim, vagy a talaj bizonytalanabb. Vagy csak én vagyok gyengébb és megtörtebb.

A szobám ajtajának esem, felfog, hogy ne zuhanjak a földre. Gyomrom kavarog, előttem fekete pontok ragyognak, de azt sújkolom magamba, hogyha lemegyek, és bekapok egy gyógyszert jobban leszek.

Egy sötét alakot pillantok meg a folyosón, mikor kinyitom az ajtót.

A szívem hevesebben kezd dobogni, szám kiszárad, és az amúgy is gyenge lábaim kezdik végleg feladni a szolgálatot.

- Ki vagy? – elhalóan suttogom, igyekszek visszahátrálni a szobámba, azonban ahogy én is, az idegen is felém jön.

- Egy régi ismerősöd, Drága – mi a fasz? – Aki csodás nyomot hagyott a kezeden.

- Ugye nem…?

Egyenetlen a légzésem, gyorsabban hátálok, hogy Zayn arcába vághassam az ajtót. Azonban még mindig ugyan olyan gyors, élénkebben reagál, és mialatt én hátraléptem volna, és rácsaptam volna az ajtót, ő addig tüstént előttem termet, hátsó lábával vágja be az ajtómat. Erősen alsó ajkamba harapok, hogy visszafogjam feltörő zokogásom, a helyzet még nem is realizálódott fejemben, csak annyit fogtam fel, hogy előttem áll, semmi mást.

Egy erős nyomást érzek, és azt, hogy gyors tempóban esek hátra az ágyamra. Egy sikítás hagyja el az ajkaim, Zayn nem haboz, azonnal felém mászik.  Ajkait követelőzően taszítja enyémeknek, érzem, hogy szája sebes, alul is felül is, érzem a vér fémes ízét is. Mozgatni kezdi ajkait, gyomrom pedig összeszűkül. Tiltakozni próbálok, de ujjaival benyúl pólóm alá, és jéghideg érintéssel vezeti fel őket oldalamon.

- Még mindig olyan puha bőröd – suttogja csókjába, elhajol tőlem, hogy alaposan végignézzen. – Semmit nem változtál.

Az éjjeli szekrényemen álló lámpáért nyúlok, hogy világosságot hozzak a sötét szobába. Meg akarom vizsgálni arcát, az esetleges zúzódásokat, amik arcát tarkítják. Azonban mihelyt felkapcsolom a villanyt, azonnal meg is bánom.

Zayn szemei vörös erekben úsznak.

- Te… drogoztál? – remegve kérdezem, kényszerítem testem, hogy kimásszak alóla.
Életemben nem féltem ennyire, mint most.

- Csak szórakoztam kicsit – mosolyodik el fél oldalasan, és most viszem tekintetem az arcára és az ajkaira. Nem csodálkozom, ahogy szemeimmel feltérképezem a piros és lila sebeket arcán, és véres száját.

- Nekem többnek tűnik, mint egy szórakozás.

- Ne dumálj! – utasít hidegen, csípőjét nekem nyomja erősen. Sikítani próbálok, kezeivel befogja számat. Ujjaival szabadidőnadrágom szélét piszkálja, miközben erőszakosan nyomja nekem egyenletes ütemben csípőjét.  

- Azt hitted, hogy csak úgy meglógsz előlem? – érdes hangon suttogja. – Hogy csak úgy elmenekülhetsz? Kibaszott rosszul hitted.

- Engedj el… - hangom elhaló, belefullad a csöndbe, ahogy próbálok ellenállni neki. A drog beszél belőle, elzárta a gondolkodás helyes útját, ez az ember nem Zayn!

- Meg fogod bánni, hogy ezt tetted – beleharap fülcimpámba, az örömöt, ami fellángol testemben, nem tudom kontrollálni. – De nem most.

Elhajol tőlem, mire egy kicsit megkönnyebbülök.

- Velem kell jönnöd! – feláll rólam, és magával húz engem is.

- Hova?


- Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy megismernéd az életemet? Baby, ezt most meg fogjuk tenni – hallom, hogy elvigyorodik, majd magához húz egy erős, követelőző csókra. – Beavatlak a bűnözők életébe.