Chapter 15: Rossz sávból

Drága Olvasóim! Itt is lennék, bár kételkedtem benne, hogy túlélem a történelem órát, de itt vagyok, túl a dolgozaton, felfrissülve :D Azonnal nekiálltam megírni a részt, és tádámm, kész is lettem vele. Igazából nem szeretnék semmit sem mondani, mindenki döntse el, hogy milyen lett. :)
És úúú, trágár szavak vannak benne, és aki nem szereti a durva jeleneteket, annak nem ajánlom!
Elképesztően rövid lett, bocsánat!
Sokszor ölel Titeket,
Eleanor Blue xx
U.I: A díjakért hatalmas köszönet, holnap ki is teszem őket! Xx
U.I2:  A wordom bekakilt, és ezt nem tudom miért kellett ideírnom :D

Zayn Malik:

Loholva lököm be a bejárati ajtót, Bonnie tehetetlen testével együtt. Hátammal az ajtónak dőlök, így pillantásom találkozik Bonnie-éval. Megkönnyebbülve fújom ki az eddig bent tartott levegőt. Elfutottam, sikerült. Most megúsztam, pedig megérdemeltem volna hosszú időt a börtönben a tettem miatt. De ezt persze Bonnie-nak nem mondhatom el, hiszen az a maradék kis érzelemszál is szétszakadna köztünk. Nem akarom az ügyeim miatt veszélybe sodorni őt, legboldogabb részét életemnek.
-Ez most mi volt? – kérdezi éles hangon. Kezét csípőjére teszi, szúrós szemekkel néz engem. Utálom, ha olyan dologba üti bele az orrát, amibe nem kellene. Nem rá tartozik, miért nem lehet egyszer, csak egyszer, magában tartania a kérdést?
Szemeimet behunyom, és veszek egy mély sóhajt. Nem volt szándékos, hogy kinyírtam azt a faszt. Megérdemelte, túl sokat tudott, veszélyt jelentett ránk. Ráadásul hallottam pár dolgot róla, a pletykák szerint ha megtud valamit valakikről, azonnal köp a zsaruknak. Nem kockáztathattam, nem az én bandámmal.
-Hallod?! – kiabálja, hangja meg-megremeg az elfojtott dühtől, és a félelemtől. Remeg az idegtől, szinte teljesen felemészti az előttem álló lányt. Szeme szikrákat szór felém, én pedig akkor kívánom először, hogy bárcsak elsüllyedhetnék. Jó mélyre. Piszkosul szar érzés, hogy az bámul téged rezzenéstelen arccal, és az szitkozódik magában, és küld el téged a picsába, aki a legtöbbet jelenti mocskos világodban.
-Mond el, vagy örökre búcsút mondhatsz nekem! – mélyen az ajkába harap, igyekszik kizárni dühét, és inkább nyugodtságot mutatni felém – ami most egyikünknek sem egyszerű.
-Faszság az egész – vonom meg a vállam, félve a reakciójától.
Szemei szűkülnek, arca eltorzul, ahogy végignéz rajtam.
-Szerinted faszság az egész, szerintem meg az életünk múlt rajta!
Mondatát nyugodtan kezdte, de kiabálva fejezi be. Azt kívánom, bárcsak olyan nyugalmas lenne, és viccként fogná fel a dolgokat, mint bármelyik üresfejű tyúk, akiket csak az érdekelt, hogy valaki megdugja őket.
-Mi a faszért kell minden dolgomba beleavatkoznod? – kiabálom, hangosabban, mint szeretném. Tényleg nem akarok vele veszekedni, de ezzel a húzásával kivágta nálam a biztosítékot. Nagyon jól tudja az életemet. Mégis akadályokat keres, vagy szimplán csak kedvet érez veszekedni velem.
-Hidd el, elkerülnélek, ha nem kellene veled élnem! De sajnos miután ez kivitelezhetetlen, sajnos kénytelen vagy elviselni, ahogy beleavatkozok a dolgaidba! – hangja csöpög a gúnytól, provokálóan néz végig testem minden pontján. Kibaszottul zavar, nekem kellene felzabálnom testét szemeimmel, nem pedig neki. Összeszorított fogakkal tűröm, ahogy tekintete megáll jobb kezemnél.
-Mit gondolsz most? – szűröm ki a fogaim között.
Tekintete undorba fordul, mintha egy senkiházi állna előtte, aki utál. – Azt, hogy vajon hány ember halhatott már meg ezek miatt a kezek miatt.
Megforgatom a szemem, tekintetét elkapja rólam. Sejthettem volna. Mindjárt arra gondol, hogy vajon hányan eshettek áldozatul nekem. Bele sem gondol abba, miért harcolunk minden nap, csak a rossz oldalát látja az életemnek. Az erőszakos, ölni készülő Zayn-t látja bennem, aki csak meg akarja dugni. Teljesen máshogy kellene ismernie engem.
-Hogy ölted meg azt az embert?
Rekedtesen felnyögök kérdésére. Most komolyan érdekli, vagy csak azt teszi, mintha érdekelné? Kibaszottul összezavar engem ez a nő. Egyik pillanatban imádnivaló, a másik pillanatban sugárzik belőle a feszültség.
-Pont azzal a kezemmel vertem ki belőle a szart is, amelyiket az előbb olyan sokáig nézted – válaszolom gúnyosan, mire egy provokáló nevetés bukik ki ajkain.
Arca undorba torzul, jobban, mint eddig bármikor. Normális esetben nem szórakoztatna ennyire, ahogy néz rám, de most elmosolyodom utálatán. Az irántam érzett utálatán. Így még vonzóbb, ajkait hívogatóbbnak találom, szinte kívánja, hogy csókoljam meg. De nem akarom megadni neki ezt az örömöt, hogy ennyire könnyen magához tud csábítani. Küzdjön értem. Tudom, hogy ő is akar engem. Kíván engem. Nem akarok mindig én kezdeményezni.
-Megígértem, hogy elviszlek valahova. Ez még áll? - kérdezem tőle, mosollyal az arcomon.
-Ha letörlöd ezt az undorító vigyort a képedről, akkor igen - válaszol hanyagul.
Szemöldökömet felvonom, és közelebb lépek hozzá. Nem szoktam meg a flegma válaszokat. Mindenki tisztel a bandában, hiába nem én vagyok a vezető. Elvárom, hogy egy nő is tiszteljen. Számomra sértés, ha egy olyan nem tud normálisan válaszolni, aki egy szinttel alattam látszik.
Csábítóan ajkába harap. Tudom, nem az volt vele a célja, hogy felizgasson vele, de sikerült neki. Hátralép egy lépést, így háta ütközik előszobám falával. Hiába teszi kezeit mellkasa elé, erőm jóval leküzdi az övét, úgy, mint a parkban.
-Nem hiszem, hogy tisztában vagy a szabályokkal, Larsson! - motyogom, testemet teljesen az övéhez préselve. Egy apró sóhaj hagyja el tökéletes ajkait, mire önkéntelenül dörgölöm csípőjét az övéhez. Magamban szitkozódok, engedem magam sodródni a vággyal, ami hozzá köt. Magához bilincsel minden tettével, pedig most semmit sem csinált. Felizgulok rá, ez pedig a legnagyobb baj.
-Nem fogom engedni, hogy velem is ugyanazt tedd, mint azzal a férfival, Malik! - szűri ki fogai között, kitartóan néz a szemembe. Tenyerem újra arcán landol, ugyanazon a piros folton, ahol a parkban is ütöttem.
-Nem veszed észre, hogy ha nem csinálnád ezt, akkor nem fájna egyikünknek sem? Magadat kínzod ezzel, és nekem is fáj, hogy meg kell ütnöm téged. Nem tenném, ha nem viselkednél így velem. Ezt te is tudod. Mégis mindig belém kötsz, és kényszerítesz rá, hogy megüsselek. Hidd el, ez nem csak neked fáj, hanem nekem is.
-Pff - gúnyosan felhorkan, majd tekintete újra megtalálja az enyémet, mélykék szemei az enyémbe olvadnak. - Rengeteg minden fájt már, amióta veled vagyok. Gondolom nem kell sorolnom, igaz?
Ha a depressziójára gondol, akkor rögtön beleverek a falba. Utálom, állandóan ezt hozza fel mentségeként. Lépjünk túl rajta, nehéz volt, de kiheverte.
-Szóval érted, miről beszélek. Ezek az ütések pedig..hidd el, megszoktam már a fájdalmat tőled. Senki sem bántott annyiszor, ahányszor te, Zayn. Nehogy azt hidd, fájdalmat okozol nekem ezzel, mert nagyon nem!
Öklömet beleverem a falba, pontosan Bonnie feje mellé. Sikít egy aprót, és balra ugrik, hogy kikerülje fájó öklömet.
-Bazd meg! - kiabálom, és újra beleütök a falba. Az adrenalin szétterjed testemben, akadályozva a helyes gondolkodás útját. Csak ki akarom valakin élni a dühömet. És nem érdekel, ha ez a valaki egy lány lesz most. Itt van, kéznél.
-Ha most arra készülsz, akkor verj meg, tedd azt, amit azzal a férfival tettél! Tudom, hogy azt tervezed magadban, mennyire jó is lehetne majd mesélni a haveroknak, milyen volt egy élettelen lányt megdöngetni! Semmivel sem vagy más, mint az az ember, akiről beszéltél! Mindketten undorítóak vagytok! - kiabálja, egyenesen szemembe.
Nem bántanak meg szavai. Már semmi sem bánt meg engem.
Tenyerem erősebben csattan az arcán, ujjaimon érzem forró könnyeit. Ha most nyugodtabb lennék, valószínűleg elkezdene érdekelni, vajon miattam sír-e. De most túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy erről gondolkodjak.
-Gyerünk Zayn, üss meg! Erősebben! Rúgj meg, egyenesen a gyomromba, hogy mosolyogni tudj azon, hogy a földre rogyom, és könyörgöm neked a kegyelemért!
-Kibaszottul gyorsan fogd be a szád! - ordítom, hangom meghaladja az övét.
Szipogva rám pillant, szemében azonban még mindig magabiztosság van. Nem hiszem el, háromszor megütöttem, és még mindig tartja magát, még mindig képes tartani magát.
Megragadom csuklóját, és magam után rángatom ki az ajtón. Semmi mást sem akarok, csak megmutatni neki azt az életet, ami ilyenné nevelt engem.
Kezeim remegnek, az ideg elképesztően dolgozik testemben. Bonnie csak szipog mellettem, valószínűleg túlságosan fél felszínre engedni zokogó sírását.
Nem érdekel Bonnie. Csak egy lány, aki nem is fontos nekem.
Belököm az autómba az anyósülésre, én pedig kocogva megkerülöm terepjárómat. A légzésem még mindig heves, de igyekszek bebeszélni magamnak, hogy semmi értelme stresszelnem magam egy lány miatt.
Meg tudtam volna ölni. Meg tudtam volna verni úgy, hogy végleg behunyja a szemét. De valami ott lobogott a szemeim előtt.
Egy mosoly.
Egy apró érzelmi szál.
Bonnie mosolya.
Bonnie-hoz kötődő érzelmi szál.
Gyorsan beülök az ülésre, és kapkodva beindítom a kocsit. Gyorsabbra tempóra ugratom, igyekszem kizárni Bonnie szipogó hangját mellettem, és csak az útra koncentrálni. Tövig nyomom a gázt, lehetetlen tempóban haladunk előre.
Hangosan szitkozódok szipogásai miatt, lenyúlok, hogy bekapcsoljam a rádiót, és engedjem, hogy max hangerőn üvöltsön valami őrült zene.
-Bassza meg! - kiabálom, a rádióval matatva.
-Zayn, vigyázz..
Elég egy pillanatra felpillantanom a rádióból, hogy lássam magam előtt az autókat.
A rossz sávból.

Chapter 14: Tension

Sziasztok Drága Olvasók! <3
Ugye milyen gyorsan itt a következő rész? :') Annyira hálás vagyok szavaitokért, amiket írtatok nekem, el sem tudom mondani! :') Ennek örömére meg is érkezett a következő rész, remélem, "olvasható" lett.
Szoros ölelés Mindenkinek,
Eleanor Blue xx

-Na és mond, mik a terveid a jövőre nézve? 

Szegezi nekem a kérdést, ameddig a hajammal játszik. Ujja köré csavar egy tincset, majd engedi visszaesni hátamra a begöndörödött tincset. Kicsit meglepődök kérdése miatt, még soha nem támadt le ilyen hirtelen, főleg nem ilyen kérdéssel. Időbe telik, míg elgondolkodok, mi is lenne a helyes válasz; nem igazán tudom, mit akar hallani. Azzal, hogy elrabolt, ott kellett hagynom az iskolát, aminek eddig tagja voltam. És félek, ha azt válaszolnám, nem akarok vele maradni, akkor hogy reagálna? Ezzel a jelöléssel a kezemen, örökké életembe "véste" létét, ha akarnám, se tudnám őt elfelejteni. És talán ez volt a célja.

-Nem tudom. Talán visszamennék az iskolába, ha megtehetném.

Kinyújtom a nyelvem, mire halványan felnevet. Vajon nem esett neki rosszul, hogy azt a "ha megtehetném" -et a mondat végére mondtam? Bár, az volt vele a célom, hogy megértse, azzal, hogy azt akarta, hogy övé legyek egy normális életet kockáztattam, és ebből lehetetlen kijutnom. 

-Nem akarom, hogy olyan emberek közelébe menj, akik veszélyt jelentenek rád.

Megmarkolja felkaromat, amit eddig óvatos simításokkal fedett be. Nem tudja elfedni az agressziót, ami elhagyja ajkait szavain keresztül. Összezavarodottan ráncolom össze a szemöldököm. Mi az, hogy "akik veszélyt jelentenek rád"? Ezzel most mit akart mondani? Hogy bármelyik pillanatban rám támadhatnak az utcán, csak azért, mert vele vagyok?

-Hogy érted?

Fejemet szemei felé fordítom, amik sötétebbek lettek, heves mondata miatt. Az ajkába harap, és egy erőltetett mosolyt fest ajkaira.

-Nem tudod, mekkora veszélyben vagy mellettem.

Ajkát végignyalja, tekintete egy pillanatra sem hagyja el az enyémet. Homlokomat összeráncolom, feltolom magam a földről. Őt nézem, ajkait, ahogy felfelé görbülnek reakciómra. 

-Ha veszélyben vagyok melletted, akkor miért nem engedsz menni?

Sóhajtok, ahogy visszaránt magához a földre. Hajamba puszil, én pedig az alsó ajkamba harapva próbálok kiszabadulni fogásából. Bal kezét átvezeti a hátam mögött, ujjai újra felkaromhoz érnek, amik fedetlenek a póló miatt, amit viselek. Erőteljesen magához húz, tehetetlenül mocorgok ölelésében. Úgy érzem magam, mint egy karácsonyi ajándék, aki lehetetlenül küzd az ellen, hogy becsomagolják.

-Fogd be!

Zavarodottan ráncolom össze homlokom, szorítása erősebb lesz körülöttem. Egy apró puszit nyom a hajamba, kényszerít, hogy fejemet mellkasára hajtsam.

-Miért nem engeded, hogy tovább éljem a normális életem? Ha már legalább magadhoz láncoltál, legalább engedd meg, hogy azt tegyem, amit akarok!

Kétségbeesetten tiltakozok, hogy folytathassam az életem. Soph szerint esélyem lett volna bekerülni egy modelliskolába, bár én mindig is kételkedtem benne. Egy castingra is elcibált, és leesett az álla, mikor azt mondták, az alakom nem megfelelő, a fejem aránytalan a testemhez képest. Csak mosolyogtam, Soph pedig elkezdett veszekedni a fényképésszel, hogy miért baj az, ha a fejem aránytalan. Megfogtam a karját, és kihúztam a szalonból. Túl naiv volt, mikor én mondtam neki, hogy a modell szakma nem nekem való. Bár titkon mindig is reménykedtem benne, hogy egyszer bekerülök, de a fejem aránytalanságát nem tudom megváltoztatni.

-Mi van Soph-val?

A szívem hevesen zakatol mellkasomban, ajkaim kiszáradnak. Fogalmam sincs, miért tettem fel a kérdést, mikor nem akarok rá választ hallani. Aggódok, hogy bántalmazták őt, és ezt nem akarom hallani. Ennek ellenére ajkamba harapva várom a választ.

-Nem beszéltem még Derekkel. Remélhetőleg él még.

-Mi az, hogy remélhetőleg él még?

Hisztérikusan felpattanok az öleléséből, gyorsan, hogy ne tudjon kezem után nyúlni.

-Azt mondtad mikor elraboltál, hogy nem akarod, hogy gyilkosnak hívjalak, ezért majd kérsz róla életjelet! Akkor meg..?

-Bonnie! – szól rám erősen, a parkban tartózkodó emberek ránk figyelnek, de ez egyikünket sem érdekli. Szemeink szikrákat szórnak egymásra, a feszültséget érezni lehet a levegőben. Hátrálok, ahogy közeledik felém. - Kibaszottul gyorsan fejezd be!

-Mit fejezzek be? – kiabálom hangosan, az emberek lopva ránk pillantgatnak. - Elraboltál, és belevésted a neved a kezembe, hogy még véletlen se felejtselek el! Elraboltál, érted?! Akaratom ellenére tartasz magadnál, ráadásul ígértél nekem valamit, amit nem tartottál be! Én..

Tenyere arcomon landol, hatalmas piros foltot hagyva maga után. A sikítás megakad torkomban, ereimben meghűl a vér. Kínosan elnevetem magam, a szorító érzés torkomba kerül. Megfagyottan bámulom a földet, tekintetével szigorúan néz rám. Az emberek felsikítanak, csak reménykedni tudok, hogy nem hívják a rendőrséget.

Fejemet felé fordítom, arcom undorba torzul, ahogy szemébe nézek. Arca egy csepp megbánást sem tükröz, kifejezéstelenül néz rám. Tartom magam, nem engedem a könnycseppet legördülni az arcomon. Nem tudnék sírni. Elég volt a sírásból, nem fogok többet miatta sírni.

-Megütöttél.

-Megérdemelted.

-Megütöttél egy nőt! – visítom, és hátrálni kezdek. Folyamatosan a szemébe nézek, akik fagyosan néznek vissza rám. 

Hátam egy fának ütközik, kezemet mellkasom elé teszem, hogy ne érjen testével hozzám. Gyorsan közelebb lép hozzám, látom nyakán az ereit, amik duzzadtan doboknak a feszültégtől. Szeme éget, szikrákat szór, de tartom magam, és a szemébe nézek. Ajkát egy vonallá préseli össze, tehetetlen kezeimet, elveszi mellkasom elől. Erőm mindig is meghaladta az övét, nem csoda, hogy tehetetlenül, remegve vonaglok a fának dőlve, félve, hogy mit fog velem tenni. Mert valami büntetést biztosan fogok kapni túlzott kirohanásom miatt.

-Meg is erőszakolnálak, ha nem egy park közepén lennék, Darling – morogja a fogai között, csípőjét erősen az enyémhez nyomja.

Ajkaimat egy lüktető sóhaj hagyja el, számba harapok, hogy visszafogjam könnyeimet.  Morogva kényszeríti testem, hogy felugorjak ölébe, azonban én minden erőmet használva tiltakozok ellene. Nem hiszem el, hogy egy egyszerű kérdésből egy durva veszekedés kerekedett. Már nem is akarok megszólalni, ha vele vagyok, csendben maradok, talán akkor nem kapok erőszakolást szavaim miatt.

-Nyisd szét a lábaidat!

Kiáltása az egész parkban visszhangzik, az emberek egyre kíváncsibb tekintettel néznek minket. Szemeimet mélyen behunyom, combjaimat még szorosabban zárom össze.

-Bazd meg!

Egyik kezével combjaim közé nyúl, és erőszakosan szétfeszíti őket. Izmaim azonnal fájni kezdenek, ajkaimat egy sikoly hagyja el durva mozdulata miatt.

-Állj le! – remegve figyelmeztetem.

-Akkor te pedig tanuld meg a rendet! – mondja halkan, fejével vészesen közelebb hajolva hozzám.

Istenem, nem akarom engedni, hogy megcsókoljon. Nem intézhet el mindent egy csókkal, nekem pedig nem szabad engednem a kísértésnek, hogy viszonzom is. Miért nem tudjuk egyszerűen csak megbeszélni a dolgokat, miért mindig csókban végződik? Egyszerűen csak fel kellene hívnia Soph elrablóját, valami életjelet mutatva. Ennyi kellene, úgy hiszem, nem kértem tőle nagy dolgot.

-Ismerem a rendet, de ennyit igazán megtehettél volna – súgom, miközben folyamatosan a szemébe nézek.

Ujjaival végigsimítja az arcomat, tekintetével követi az ujját. – Rengeteg dolgom van, mint hogy barátnőid után futkozzak, Bonnie.

-Sajnálom, hogy nekem is vannak érzéseim, és aggódok az emberek után! – török ki hisztérikusan.

Szemöldökét összeráncolja, csípőjét ismét nekem nyomja. Értem a célzást. Szóval nem szólalhatok meg. Szóval így játszunk, Malik.

-Tisztában vagy azzal, hogy akár a rendőrök is itt lehetnek?

Erőltetetten felnevet, és eltávolodik tőlem csípőjével. – Szerinted pont nem leszarom a zsarukat?

Tisztában vagyok vele, időnyerésre jó volt, legalább addig sem akar megerőszakolni.

-Bonnie, nem akarom hogy félj tőlem – súgja halkan, veszélyesen közel hajolva hozzám.

Összezavarodottan ráncolom össze a szemöldököm, fejemet lehajtom. Mi van? Az előbb még meg akart erőszakolni, most pedig átment gyenge férfiba? Annyira sokszínű, kiigazodhatatlan.  Egyik pillanatban durva, a másikban gyengéd.

Akkor játszunk így, Malik. Ha te hangulatváltozós vagy, én is az leszek.

-Engedj elmenni – mondom hangtalanul, fejemet felhajtom, hogy szemébe nézek.

-Gyere el velem holnap valahova, csak egyszer gyere még velem. Hogy megmutassam az életem – homlokát az enyémnek dönti, szemét behunyja. – Hogy bizonyítsak neked – egy puszit nyom ajkaimra. – Hogy megérts mindent.

-Nem akarok semmit sem megérteni, ami veled kapcsolatos – torzul fintorba az arcom, majd még egy puszit helyez ajkaimra.

-Ezt csak azért csinálod, mert agresszív voltam veled, igaz? – le akarom törölni azt a mosolyt, ami díszíti ajkait, idegesítő. Az agyamba lát, vagy mi?

-Azért csinálom, mert így van – felelem lesajnálóan, lábaim mozgatni kezdem körülötte. Akarom, hogy engedjen el, és nem szívemre gondolni, ami annyira megcsókolná őt. Ahogy közelebb hajol, puha ajkai érintik az enyémet, nem tudnám letagadni az érzést bennem. Kívánom őt. Színtiszta vágy.

-Kívánsz engem, Bonnie – zilálja szétnyílt ajkaim közé. – Azt akarod, hogy a nevemet sikíthasd, mikor benned vagyok.

Szám remegni kezd, pólója szélénél húzom közelebb magamhoz. Szemeimet mélyen behunyom, térdeimet erősebben szorítom köré. Nem érdekel, milyen volt velem, durva vagy sem. Nem érdekel, hogy meg akart erőszakolni. Nem érdekel, hogy nem tette azt, amit megígért. Kívánom őt.

Erősen kezd csókolni, nyelvét erőszakosan fúrja át számba. Szájába zilálok, dereka köré kulcsolom lábaimat, közelebb húzva magamhoz.

-Ne csináld ezt, mert itt a fánál foglak megdugni – szűri fogai között, majd elhajol. Nyöszörgök, hogy folytassa, ha mást nem, csak csókoljon meg. Ehelyett elhajol tőlem, mosolyogva kulcsolja össze ujjainkat.

-Zayn Malik? – egy férfi kiabálja.

Zayn szemöldöke összeszalad, kapkodva nyúl kezeim után. Egy pillanatra elkapom pillantását, de ajkába harapva elhúz a fától. Futásnak ered, én pedig loholva követem. Kezemet szorongatja, erősen meghúzza futás közben.

-Le van tartóztatva emberölés vádjával!

Chapter 13: Heart beats faster

Sziasztok Olvasóim!

Rengeteget gondolkodtam, mielőtt hosszú napok után leültem a gép elé, és ránéztem a blogra. Mindig itt virított a neve bejelentkezéskor, rákényszerítve engem arra, hogy mindig ránézzek, és elcsodálkoztam, mikor 30 megjelentést jelzett! Tudom, hogy ez másnak kevés lenne, de nekem hatalmas inspiráció volt. Ehhez jön még egy Kedves Olvasómmal való beszélgetés Facebook-on, akinek szintén sikerült lelket öntenie belém, remélem, a jövőben még tudunk együtt dolgozni! :) ÉS igazából akkor akartam visszatérni, mikor kész lesz a dizi, de nem bírtam várni! :D

Ezért visszatérésem ajándéka képpen, itt van a 13. rész, és remélem, ez után már nem kell "kényszerpihenőket" tartanom! :)
ELNÉZÉST KÉREK A LEPUSZTULT DESIGN MIATT, HAMAROSAN MEGJÖN A FEJLÉCEM, AKKOR SZEBB LESZ! X

Szoros ölelés minden kitartó Olvasónak,

Eleanor Blue x

________________________

_________

 Kedves Idegen!

Hozzád írok most, mivel Te vagy itt az egyetlen ember, aki nem ismeri a történetemet, és nem ítélkezik rólam. Mert mindenki ezt tette, akár tudja min mentem keresztül akár nem. Beléd kapaszkodom, bár nem ismerlek Téged és te sem engem. De ez nem baj.

Gondoltad volna rólam, ezt? Természetesen nem azt, hogy írok neked, bármennyire is furcsán hangzik. Azt, hogy fogok tudni még mosolyogni. Helyesbítenem kell, őszintén mosolyogni. Gondoltad volna rólam? Reménykedtél bennem, hogy sikerülni fog? Biztosan nem, hiszen nem is ismersz. De megcsináltam! Sőt, nem csak mosolyogni tudok, már nevetni is. És nem csak "mű", hanem igazi, olyan, mint régen. De ez persze csakis akkor történik meg, ha Ő velem van. Ő segített át mindenen, de Ő is sodort bajba. Ennek ellenére észrevette hibáját, tudatosult benne, hogy rosszul csinálta, és a legnagyobb tettet vitte véghez, amit ma már csak kevés ember tesz meg - mellettem volt. Én pedig, naiv kis lány, elfogadtam erőfeszítéseit, hiszen értem tette. Csakis értem.

Nem jött be hozzám sok ember, sőt, a kezelőorvosomon, Zayn-en, és pár nővéren kívül senki. Hogy őszinte legyek, márpedig azért írok, hogy végre valakinek tényleg mindent elmondjak, nem is hiányzott senki más. Ők azért jöttek, hogy segítsenek rajtam, és nem ostoba, idétlen szöveget pofázni, hogy miért csináltam mindezt. És a segítségükkel kikeveredtem a depressziómból. Igen, depressziós voltam, de nem szeretem így kimondani. Miért ilyen rossz érzés ezt kimondani? Inkább kimondom azt, hogy részeg, vagy drogos, de ezt, hogy depressziós, nos, ezt utálom. Nem mintha drogos lennék, nehogy félreértsd! Csak próbáltam hasonló negatív szavakat írni neked, amiket jobban szeretek kimondani.
Megértem, ha már meguntál. Sok ember mondta már, hogy vidám hangulatomban őrülten sokat tudok beszélni, és ennek a fele vakvágányra vivő rizsázás. De aki ismer, az tudja, hogy mostanában nem voltam vidám hangulatomban, ezért nem is láttak engem vidámnak. De nekem az hatalmas löketet adott, hogy kigyógyultam egy olyan betegségből, ahonnan csak kevesen keveredtek ki. Le sem tudnám tagadni az arcomon szétterülő vigyort.
Huppsz, jött az orvosom, gyorsan abbahagyom, nehogy azt higgye, hogy a végrendeletemet írom.
További szép napot!
Bonnie L. Xx

Mosolygok, ahogy az orvosra nézek, aki vigyorral az arcán jön felém. Biztosan büszke felépülésemre, mindenki az körülöttem. Senki sem hitte volna, hogy sikerülni fog, még én sem. Azt hittem, itt fogom halálomat elérni, a vérrel festett minták között. Azóta a falakat lefestették, hogy távozásom napján ne essek vissza a betegségbe, véremet látva. Féltek, hogy talán újra önkínzási hajlamaim lesznek, inkább megelőzték a legrosszabbat. És ezért hatalmas köszönet nekik.

-Látom, sokkal jobban van - mondja mosolyogva, és közelebb sétál hozzám.

Álló helyzetbe tornázom magam, így vele szemben állok. Sajnálom, hogy a fekete karikákat szemei alatt én okoztam, arca mintha ezer évet öregedett volna ebben a 6 hétben. Az ajkamba harapok, de a mosolyt tartom az arcomon, hogy lássa rajtam, tényleg jól vagyok.

-Igen, és köszönök szépen minden türelmet, amit nekem szenteltek! - mondom boldogan, és magamhoz ölelem. Kicsit meglepődik furcsa érzelmi kitörésemen, de nevetve visszaölel.

-Nagyon rossz volt magát úgy látni - mondja halkan, egyenesen a fülembe súgva.

Behunyom a szemem, és végigpörgetem az eseményeket a fejemben. Megpróbálom beleképzelni magam az ő szerepébe, hogy ő hogy élhette meg, hogy neki milyen lehetett egy reménytelenül halni akaró lányt kezelni, és kihozni mély gödréből.

-Igazán sajnálom.. - súgom elhalóan, vállába temetve az arcom.

Túl sok érzelem szabadult fel bennem újra, sírni van kedvem, de most nem azért mert szomorú vagyok - a boldogságtól sírnék, a megkönnyebbüléstől, az újra élni akarástól.

-Rengeteget köszönhet a barátjának - tol el magától az orvos, az arcán lévő reményt adó mosoly egy pillanatra sem csillapodik. - Minden nap itt ült, és tiltakozott, mikor azt mondtam, hogy nem jöhet be magához. Azt mondta, annyi dolog lett volna, amit el akart mondani magának, de nem tudta.

Indokolatlan vigyor görbül ajkaimon, valószínűleg Zayn szóba hozása miatt. Meghallom a nevét, belsőm megremeg, ajkaimon pedig idióta vigyor görbül. Ez normális?

-Látszik, hogy nagyon szereti magát - súgja mosolyogva, ajkai még inkább felfelé görbülnek, ahogy látja, hogy elpirulok.

-Ha szabad ilyet elmondanom.. - rágcsálom az alsó ajkam, kínosan gondolkodva, hogyan szedjem össze gondolataimat. -, még nem mondta ki nekem. Nyíltan nem - nyögöm kínosan.

Arcomra pír kúszik fel, égetve bőrömet. Az orvos végigsimítja arcomat, amit amúgy tolakodásnak vennék, sőt zaklatásnak, de most jól esik, hogy törődik velem, ha Zayn nincs a közelemben.

-Nekem már elmondta - mosolyog biztatóan, mire felpillantok rá.

-Igazán? - a szívem hevesen kalapál, megduzzad a boldogságtól, a vigyor levakarhatatlan sebként települ rá ajkaimra.

Az orvos biztató bólintása éppen elég ahhoz, hogy nevetve újra magamhoz öleljem, de most már ő is erősen megölel engem. Ha valaki azt mondja nekem, hogy depressziós leszek, és 6 hét elteltével boldogan, nevetve fogom magamhoz ölelni a kezelőorvosomat, valószínűleg hülyének nézem. De ez tényleg igaz, tényleg megtörtént.

-És itt várja magát az ajtó előtt - egészíti ki nevetve, és elhúzódik tőlem. - Én igazából csak azért jöttem, hogy átadjam a papírjait, és kijelentsem, hogy már teljesen felgyógyult!

-El sem hiszem, de tényleg.. - gondolkozok el, de hamar leállítom magam. Nem szabad gondolkoznom, élnem kell, nem az egész életemet a gondolkodásnak szentelni. Túl sok időt pazaroltam már el erre, itt az ideje, hogy csak engedjem magam sodródni az árral, itt az ideje, hogy éljek. - Köszönök. Mindent.

-Ha szabad ilyet mondanom, remélem nem találkozunk többet - villant rám egy erőltetett mosolyt, mire hangosan felnevetek. - Behívom a barátját.

Egy bólintással búcsúzom el tőle, a papírokért nyúlok, amiket az ágyamra dobott.

Tünet: Depresszió.
Kezelési idő: 6 hét.
Kezelési mód: Gyógyszer.

Itt felnevetek, hiszen nem a gyógyszerek voltak, akik kirángattak a gödörből. Ha Zayn nem jelent volna meg, még mindig vergődve feküdnék az ágyban, valamilyen ismeretlen gyógyszer hatása alatt.

-Édes - egy rekedt hangot hallok, ami kiejti a nevem.

A papír kiesik kezemből, felpillantok az illetőre, aki belépett a szobámba. Ajkai felfelé görbülnek, látva a reakciómat. Lábaim földbe gyökereznek, ajkaim kissé elnyílnak, és kiszáradtak. Egy mosoly kúszik fel arcomra, ahogy látom őt közeledni felém. Még mindig észveszejtően gyönyörű. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha egy férfira fogom mondai, hogy gyönyörű, de őrá egyszerűen nincs más szó.

Közel ér hozzám, testünk összeforr egy pillanatra, leheletét érzem arcom puha bőrén. A mosoly még  díszíti ajkait, ujjával egy hajtincset simít el arcomból, ami zavaróan lóg ki a többi közül. Puha érintésére minden izmom összeugrik, szívem hevesebben ver. Szememet egy pillanatra behunyom, élvezem érintését, ami annyira hiányzott már.

-Ebben az egy napban is megőrültem a hiányodtól - súgja halkan, az ajkába harapva.

-De már itt vagyok, épen és egészségesen! - jelentem ki vigyorogva, mire aprót felnevet.

Védelmező karjait derekam köré fonja, közelebb csábítva ezzel engem testéhez. Teljesen összeforrunk, lelehetünk összeér, ahogy ajkaink közül kibukik egy sóhaj. Hiányzott már teste melege, hogy magához öleljen, hogy susogjon a fülembe édes dolgokat.

-Hiányoztál, édes - suttogja, majd ajkait gyengéden az enyémekre helyezi.

Kínzóan lassan kezdi el mozgatni őket az enyémeken, szemünket lehunyva merülünk el mind a ketten a pillanatban. Kezeimet felcsúsztatom a hátán, a tarkóján keresztül a hajába fűzöm ujjaimat, közelebb húzom ezzel magamhoz. Megbénít csókjával, testemben mintha áramütés futna végig, pusztán attól, hogy derekamnál fogva közelebb húzott magához.

Elválik tőlem, mosolyog, ahogy végigsimít ajkain. Szemei mindvégig engem néznek, a csillogó szempár találkozik az enyéimmel, amik eszeveszettül csillognak. Talán még sohasem éreztem ekkora boldogságot, mint most. Akkor sem, mint amikor Jake először csókolt meg. Azt hittem, annál jobb élményen nem lesz, de jött Zayn, és minden elképzelésemet felborította.

-Induljunk, szerelmem - mondja mosolyogva, és a földön pihenő lapokért nyúl, amiket akkor ejtettem le, mikor megjelent az ajtóban.

Arcomon megjelenik egy hatalmas mosoly, lenyúlok Zayn kezéért, mire értetlenkedve néz rám. Felhúzom a földről, mosolygok, és lábujjhegyre állok. Egy magasságba kerülök vele, ajkaimat az övére helyezem, és kínzóan kezdek beszélni.

-Hagyd a papírokat. Veled akarok lenni.

Alsó ajkába harapok, érzem mosolyát, majd kezeit a derekam körül.

-Az érzés kölcsönös, szerelmem.

Erős csókot nyom ajkaimra, szorítása erősebb lesz a derekam körül.

-Induljunk.

Ujjainkat összekulcsolja, és most először hagyom úgy el a kórtermet, hogy nem vagyok valamilyen gyógyszer hatása alatt. Most Zayn kábított el. Ő a drogom.

Chapter 12: Szükség (+16)

Bonnie Larsson:

Olyan hihetetlen az egész. Hihetetlen, hogy itt fekszünk az ágyamban, én fejemet mellkasára hajtom, és hallgatom szívének ritmusos dobogását. Védelmező karját vékony testem köré fonja, erős ölelésbe csomagolva ezzel engem. Ujjai fel-, és lesiklanak felkaromon, a cirógató érzés csiklandozza vékony bőrömet. Testemen libabőr fut végig, lelkemre pedig rátelepszik az ismerős, sanyargató érzés. Olyan hihetetlen, pár hete még undorodtam tőle. Elfutottam előle, mint egy kislány, akinek eldobta a plüssét a kisfiú. Sírtam. Megszámlálhatatlan mennyiségű könny kiszakadt szemeimből, szúró érzést hagyva maga után. De a legnagyobb szúró érzést nem a szememben éreztem. A szívem jobban fájt, mart minden gondolat, minden apró emlék, ami hozzá kötött. Belefájdult mindenem az apró csókok foszlányaiba, a simogatások, az első közös intim perceink emlékeibe. Meg akartam halni. Igen, inkább akartam a biztosabb utat választani a sok gyötrődés, a sok sírás, éjszakába torkolló zokogás miatt. Ki akartam kerülni, hogy depressziós legyek, nem szerettem volna, ha berángatnak egy gödörbe, ahová ezernyi kéz nyúl értem, hogy kihúzzon, de valójában senki sem tud segíteni rajtam. Gyenge voltam. Túl gyenge, hogy harcoljak a fájdalmak, és önmagam ellen. S talán még mindig gyenge vagyok. De Zayn bebizonyította, hogy itt van velem, nem engedi el a kezem, még a legszükségesebb esetben sem. Vele fel fogom tudni újra építeni a váramat lelkem köré, és megerősíteni, hogy senki se tudja lerombolni azt egy bántó szóval, esetleg tettel.

Ajkaimat elhagyja egy akadozott sóhaj, a vágásaim hirtelen fájni kezdenek. Ha ezt pár nappal ezelőtt éreztem volna, most mosolyognék, mivel elértem azt, ami a célom volt. Fájdalmat érzek testemben, mindenhol. Ezért műveltem ezt az egészet magammal. Azt akartam, hogy szívem helyett más fájjon, hogy más marjon, ne az iránta érzett reménytelenség.

-Mire gondolsz most? - kérdezi gyengéden. Szemeimet lehunyom rég nem hallott hangjától, borzongást idéz elő bennem, amitől megijedek. Nem szabadna ilyet éreznem, mikor utálnom kellene őt. Hiszen a depresszióba sodort, miatta díszítik karjaimat, combjaimat, hasamat vágások, és értelmetlen jelek.

-Arra, hogy ezt most mennyire hihetetlen - súgom, az ajkamba harapva nézek végig kezemen, és a vágásokon. Volt idő, mikor arra gondoltam, hogy ezek gyönyörűen mutatnak bőrömön, csak mosolyogtam, ahogy rájuk néztem. És most? Szégyellem magam, ahogy végignézek rajtuk. Azt hiszem, érzelmeim ékes bizonyítékai, hogy kihevertem a depressziómat.

Pár másodperc csöndbe zárkózik, talán végiggondolja az eseményeket az ő szemszögéből, hogy ő hogy élte meg a betegségemet. Talán számára is hihetetlen, amit képesek voltunk együtt átvészelni. Talán csak gondolkodik, hogy ezt hogyan fogalmazhatná meg szavakban. Néha kár, hogy az emberek nem érzik egymás érzelmeit. Lehet, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha én is érezhetném Zayn érzelmeit, nem kellene szavakba önteni a sokszor megfogalmazhatatlan érzéseket.

-Te nem gondolod? - fejemet felbiccentem, így szemeim találkoznak az övével. Válasz hiányában bukott ki belőlem a kérdés, annyira kíváncsi vagyok rá, hogy vajon csak számomra ennyire hihetetlen-e ez a helyzet, a körülbelül 6 hétig tartó depressziómból a körülbelül 8 perc alatti felépülés. Sikerült elérnie azt, ami még az orvosnak is lehetetlen küldetésnek tűnt. Kihozni engem reménytelenségemből, és a jobb út felé sodorni.

Halványan elmosolyodik, ujjait arcomon érzem, gyengéden simítja végig puha bőrömet. Mélyen a szemembe néz, orcám kissé piros lesz zavaromban, még mindig nem szoktam meg a hosszabb szemkontaktusokat.

-Én igazából csak örülök annak, hogy végre nem fogod késsel felvágni a csuklódat - mondja egy lehelettel, a mosoly az arcán még mindig bizakodó, és reményt adó. Talán ez kellett volna nekem másfél hónappal ez előtt is, csak egy apró kis görbület az ajkain. Ami reményt ad.

Lehajtom a fejem zavaromban, belsőm lüktetni kezd. Fájó pont. 

-Nem, nem fogom - mondom halkan, arcom mellkasába temetem. Szemeim újra szúrnak, de igyekszek megtartani lelkem köré épített erős falam. Nem szabad sírnom, csak most nem! Ha elmegy innen, sírhatok annyit, amennyit csak bírok. Talán addig, amíg újra el nem ájulok, mint az történt néhány nappal ezelőtt is.

-Bonnie - szólal fel halkan, szinte már suttogva. Szemeimet összeszorítom, kényszerítem magam, hogy meggátoljam az első könnycseppet abban, hogy útnak induljon arcomon. Tudom, ha az első legördül, követi őt a többi, végül pedig egy egész éjszakán át tartó zokogás lesz belőle. Sajnos tapasztaltam már.

-Jól vagyok - motyogom meggyőzően, ajkaimra egy mosolyt festek, bármennyire is nem látja. Tudom, hogy tudja, hogy erős vagyok, csak még látta azt a Bonnie-t, aki igazán képes megőrülni, ha penge akad a kezébe.

-Megtehetném, hogy még jobban legyél - duruzsolja, ujjait felfuttatja a felkaromon. Kiráz a hideg, a pulzusom magas lesz, ahogy kiejti a szavakat a száján. Fejemet felbillentem, kissé hátrahőkölök szeme színének változása miatt. Sötétebbek lettek, ajkai kissé elnyíltak. Ijesztő, hogy még ilyen helyzetben is csak arra tud gondolni.

-Zayn, én nem hisz.. - kezdem gyorsan, de ekkor ő már mindkét felkaromat szorítja, kényszerítve engem, hogy feljebb kússzak hozzá. Magához húz, testemet könnyen elbírja, hiszen szinte csak csont vagyok, egy vékony bőrréteggel rajta.Feljebb kúszik az ágyamon, kérlelve testem, hogy ráüljek. Azonban túl zaklatott vagyok, testem lebénult akaratára. Megmerevedtem, képtelen vagyok teljesíteni kívánságát, makacson rángatom kezeimet erős fogásában.

-Csak neked akarok jót - motyogja erőltetetten, csalódottan nézve rám erőszakos tiltakozásom miatt. Combjaimat megragadja, és átemeli csípője felett. Semmit sem tudok tenni, a foglyává tett, minden erőfeszítés felesleges próbálkozás lenne a szökésre. Az ölében ülök, egy elégedett mosoly díszíti pirosas ajkait. Kezeit tarkómhoz vezeti, kívánós ajkaihoz közelítve fejemet. Megfeszítem magam, ez minden reakció, amit ki tudok tenni az akadályozására. Szemeimben a vágy csillog, ezért inkább jobb oldalra fordítom fejem. Nem akarom, hogy egyetlen pillantással elérje, hogy kívánjam őt. Biztosan ez a terve, és biztosan így lett a lányok nagy kedvence az ágyban. Jéghideg ujjaival a combom bőrét simogatja, az ajkamba harapva próbálom visszatartani a sóhajokat, amik ki akarnak bukni belőlem.

-Baby, engedd ki a sóhajokat - súgja vágytól telt hangon, mire szemeimet behunyom. Kihasználva pillanatnyi gyengeségem, tarkómnál fogva közel húz magához, mellkasom az övére esik. Ajkait az enyémre tapasztja, a számba nyög, ahogy forró mellkasunk találkozik. Nyelvét érzékien kezdi el mozgatni, felizgatva engem. Ajkai puhák, és forrók, testem bizsereg a régen várt érzéstől. Annyira hiányzott már csókja, ez az utánozhatatlan érzés, mikor ajkaink találkoznak. Lelki beteggé tesz, képességei titokzatosak, fogalmam sincs, hogyan képes egy férfi ilyen érzéseket elérni bennem.

Belefáradok a tiltakozásba, mosolyt csalok az ajkára, ahogy leplem lehull rólam, és mindkét kezemmel hajába túrok, és erőteljesen csókolni kezdem. A számba sóhajt, kezeimet levezetem a mellkasán, egyenesen a  pólója széléig.  Benyúlva a textil alá kezdem felfelé vontatni az ujjaimat forró bőrén. Izmai szálkások, minden érintésemre összeugranak, amire nem tudom megállítani az ajkaimra települt mosolyt.

Újra csókolni kezdem, kiéhezve érintésére. Kezeit fenekemre vezeti, halványan belemarkolva, mire a szájába nyögök. Reakcióm felizgatja, morogva fordít helyzetünkön, maga alá gyűrve vezeti kezét a hasamon lefelé, belső combom felé. Ajkai kínzóan lassan kezdenek mozogni az enyémeken, morogva harapom be alsó ajkát.

-Oh, bassza meg! - motyogja, testével lejjebb csúszik. Ajkai a nyakamat támadják meg, nedves nyomokat hagyva izzadó bőrömön. Fogaival egy apró darabot harap be, a fájdalom újra elönti testem, de ez most a kellemesebb fajta fájdalom, nem olyan, mint a penge által okozott kínzás. Erősen szívni kezdi a harapott bőrt, kicsalva belőlem egy hatalmas nyöszörgést, ami az egész szobában hallható lesz.

Elhajol egy tőlem, végignéz vonagló testemen. Vágyakozó nyögés bukik ki ajkaim közül, lelkesen várva a folytatást. Reakcióm mosolyra készteti, majd a fülemhez hajol.

-Már csupán a vonagló tested látványától elmegyek - súgja vágytól égő hangon. Fülembe egy erőltetett csókot helyez, libabőrt okozva ezzel bőrömön. - Hogy lehet ez?

Apró puszikat szór arcom minden pontjára, kezét levezeti, egyenesen a bugyimig. A levegőt élesen szívom be összeszorított fogaim között, ahogy két ujját a textil alá csúsztatja. Csípőmet önkéntelenül mozdítom előre, ujjai érintése régen nem érzett kellemes borzongást okoznak.

-Ennyire nedves vagy már, kislány? - kérdezi pimaszul, ujjait mozgatni kezdi központomon. A nyögéseket nem tudom kontrollálni, az irányításom alatt buknak ki ajkaim közül, egyre hangosabban. Még csak hozzámért, és máris így reagálok rá. 

Lejjebb csúszik remegő testemen, combjaimat szétfeszíti erős kezeivel. Apró puszikat szór belsőcombomra, kezével még mindig incselkedve rajtam. Egy pillanatra látom csak arcát elhomályosult tekintetemmel, mielőtt ujjai helyett nyelvét érzem meg központomon. A hátam ívbe hajlik, elemelkedve a matractól, a fejem hátracsuklik az érzéstől. Gyorsabban folytatja, gyorsan hajszolva engem kielégülésem felé. Ujjaimat hajába vezetem, erősen megmarkolok egy tincset, ami éppen kezeim közé kerül. Csípőmet előremozdítom, vágyakozva várok gyorsabb folytatást. Ujjaival a bejáratomnál köröz, végül erősen betolja őket. Egy hangos nyögés hagyja el kiszáradt számat, ahogy erősen mozgatni kezdi bennem, miközben nyelvével még mindig incselkedik rajtam.

-Oh, basszus! - nyögök fel elfojtottan, légzésem szapora lesz, a víz lever. Úgy érzem, mintha most futottam volna le a maratont, szívem hevesen ver.

Az érzés kezd épülni bennem, izmaimat összeszorítom, kétségbeesetten tartva vissza kitörő orgazmusomat. Mélyen az ajkamba harapok, egy mély nyögést hallatok, ahogy Zayn ujjaival köröz egyet bennem.

-Élvezz el, édes, így nehéz - elszakad csiklómtól, forró leheletét érzem leggyengébb pontomon, mire nem tudom visszatartani az érzést, villámcsapásként ér el.

Mélyen a hajába markolok, közelebb húzva őt hozzám, ujjait még beljebb tolja, fokozva orgazmusom kellemes érzését. Számat elhagyja egy lüktető nyöszörgés, ami az egész szobában visszahangzik.

-Annyira finom vagy, fogalmam sincs, Jake hogy tudott elengedni téged - mondja egy mosollyal a arcán, miközben felkúszik hozzám. Ajkaival egy erős csókot kezdeményez, érzem ízemet az ajkain, ami fokozza kielégülésem.

Jake neve hallatára elönt a keserű érzés, az emlékem folyamatosan kúsznak be fejembe. Nem volt vele ilyen kellemes, mint Zayn-nel, mégis valahogy több érzés fűzött hozzá, mint Zayn-hez most. Vele biztonságban éreztem magam. Zayn-nel minden bizonytalan. Jake soha nem sodort volna a depresszióba.

Ajkaimat összezárom, érzelmeimen felülkerekednek az emlékek, futótűzként üldözve engem. Mellkasánál eltolom magamtól, megajándékoz engem egy összezavart pillantással.

-Rosszat mondtam..? 

Kiszállok alóla, lábaim remegnek, és elgyengültek. De mégis elérek biztonságban a fürdőig, majd miután elfordul a kulcs a zárban, remegve a földre csúszok. Ahhoz is gyenge vagyok, hogy az előttem heverő penge után nyúljak. Csak ülök a hideg padlón, remegve, visszatartott zokogással küzdve. Jake neve említése túl sok emléket hozott fejembe, túlságosan felkavart érzelmileg, amire még nem voltam felkészülve.  

Fejemet az ajtóba verem, és engedem az első könnycseppet végiggördülni az arcomon. Utálom, hogy ilyen gyenge vagyok! Miért nem tud minden dolog csak úgy leperegni rólam, miért visel meg minden emlék? Miért nem tudom megtartani a lelkem köré épített erős várfalamat, miért hagyom mindig, hogy legyőzzön mindenki? Miért nem tudok egyszer elég erős lenni?

Miért?..

____________________________________

Hali! Ritkán írok ide, és nem is fogok túl gyakran, sőt szerintem ez lesz az első, s utolsó alkalom, hogy ide írtam. Csak annyit  szeretnék megkérdezni /vagy inkább megkérni/ hogy írjátok le a véleményeteket az ilyesféle részekről, mert még rengeteget terveztem ilyent a sztoriba, de ahhoz kíváncsi vagyok hogyan írom le, "átérezhető"-e, meg ilyenek. Csak ennyit így a rész végére, remélem elég "izgalommal teli lett :D 

Chapter 11: Memento Mori

u.i: valami szomorú zenét hallgassatok közben! <3

Memento Mori

-Örülök, hogy újra látlak, Zayn - szinte hörögve mondja, hangja kemény, és rekedt. Mintha egy robot üdvözölt volna.

Megfélemlítő alakja felém közeledik, a kés a kezében hanyagul lóg a ronda padló felé. Mintha egy rossz horrorfilmben lennénk, pont annál a résznél, ahol az őrült barátnő ki akarja nyírni a link rosszfiút. csak Bonnie nem őrült. Ő beteg. A sötétben lénye még ijesztőbb, társulva a hörgő hanggal, amivel rendelkezik most.

-Azt hittem, nem lesz elég bátorságod, hogy meglátogasd az őrült csajod.

Az ajtót bezárja maga mögött, a szoba ijesztő sötétségbe burkolózik. Pulzusom magas lesz, a kés ujjai között félelmet sodor reszkető testembe.

Vibráló nevetése visszhangzik a csöndes szobában, testével közelebb lép az enyémhez. Hátrálok, hogy növeljem a kettőnk közötti távolságot. Hátam találkozik a fallal, Bonnie kihasználva ezt, teljesen hozzám lép.

-Vigyázz, a falra tegnap csodálatos dolgokat írtam a véremmel - kuncog, kezét, amelyben a kést tartja, a fejem mellé teszi, a falra, hogy megtámaszkodjon.

-Mi van, Malik, csak nem félsz? - nevet fel, a kezét elveszi mellőlem. A kés még mindig a kezében lóg, cseppet sem nyugtat meg, és biztos vagyok benne, hogy fogja még használni ma este, és nem csak a saját fájdalma okozására.

-Miket írtál a falra? - kérdezem remegve, mintha csak ez érdekelne a legjobban.

-Idézeteket - mondja könnyedén. Kicsit megnyugszom, ahogy távolabb lép remegő testemtől.

-Például? - remegő ajkaim közül meglehetősen könnyedén bukik ki a kérdés.

-Szeretnéd látni? - kérdez vissza vidáman, és az ajtóhoz lép.

Nem tudok kierőszakolni magamból egy bólintást, igazából fogalmam sincs, akarom-e látni azokat a dolgokat, amit a falra rajzolt.

A villany felgyullad a szobában, világosságot kölcsönözve ezzel a kihalt légkörbe. Szemeim önkéntelenül csukódnak le, nem akarom látni a horrorfilmbe illő jelenet valódivá válását.

-Nyisd ki a szemed! - parancsol rám, hörgő hangja visszatér torkába.

Nehézzé válik a légzés számomra, szemeim nehezek, de kényszerítem magam, hogy újra lássak. Bár ne tettem volna.

A falak fehérek, a gyomrom mégis belezsugorodik, ahogy végigkémlelem őket. Értelmetlen idézetek vannak pirossal a rikítóan fehér falra írva.  Egy idézet azonban szemen szúr, gyomrom még kisebb lesz, ahogy a mosolygós fejre nézek mellette.

-Az mit jelent? - kérdezem, fejemmel a "Memento Mori" felé mutatva. Tekintetem Bonnie felé fordítom, válasz hiányában. A kezén matat, a csuklóján. Szívem a torkomban dobog, ahogy realizálom, mit is művel magával.

Összevarrja a vágását.

-A Memento Mori? - kérdezi hanyagul, csuklójából felnézve egy hanyag pillantást vetve rám. Alig meggyőzően bólintok, még mindig nem fogtam fel ezt az egész helyzetet, túl ijesztő, hogy valóságos legyen.

-Emlékezz a halálra - egy halvány mosoly kúszik fel ajkára, majd újra a kezéhez fordul.

-Miért varrod össze a sebed? - kérdezem lassan, hangtalanul.

-Fáj - válaszol gyorsan, ujjait erősen beleszúrja a bőrébe úgy, hogy szinte én is érzem a fájdalmát. A cérna átmegy a vágáson, tökéletesen befedve a kínzó sebet. Az ajkát harapja, tudom, hogy fáj neki. De engem jobban mar az, hogy miattam került ilyenné, miattam lett őrült. Miattam menekült a halálba. Minden miattam van.

-Az utóbbi időben már hozzászoktam a fájdalomhoz - súgja alig hallhatóan. A cérnát csuklóján elszakítja, a tűt a földre dobja. Tekintetét rám emeli,a  csillogó szempár találkozik félelemmel teli szemeimmel. Azonban ez nem az a boldog csillogás. Szemében könnyek vannak, biztos, a fájdalom könnyei.

-Minden nap megcsinálom ezt, van úgy, hogy egy nap többször. Mikor már kívánom a fájdalmat.

Hangja egy pillanatra elcsuklik, de ezt rögtön egy akadozott sóhaj követi. nem akar sírni. Előttem nem.

-Mindent sajnálok.. - a torkom száraz, de valami kikényszeríti belőlem ezeket a szavakat.

-A sajnálatod édeskevés! - vágja hozzám erősen, ágyáról feláll, hogy a kukába dobja a maradék cérnát.

-Rengeteget fogytál.. - nézek testére, ami ijesztő. Combjai sokkolóan vékonyak, így még messzebb vannak egymástól, ami borzasztó. Kezei ernyedtek, szinte úgy tűnik, mintha semmi erő sem lenne bennük. Testét egy kórházi pizsama takarja, eltakarva törékeny testét.

-Fogalmad sincs semmiről - szipogja, teste háttal van nekem, de még így is látom rázkódó vállait. Semmit sem szeretnék most, csak megölelni, megcsókolni őt, lelki támasza lenni, segíteni, hogy együtt találjuk meg a kiutat.

-Fogalmad sincs, ebben a 6 hétben hányszor lett volna szükségem rád - megfordul, szemben áll velem. A villany még mindig ég, bevilágítva a kínzó igazságot, azt kívánom, bárcsak valamilyen láthatatlan kéz lekapcsolná, hogy ne kelljen látnom rajta a fájdalmat, amit én okoztam benne.

-Hányszor vágytam arra, hogy erősen magadhoz ölelj, és a fülembe suttogd, hogy nem lesz semmi baj - közel lép hozzám, én azonban mozdulatlanul állok, lábaim a földbe gyökereznek, és gyengék. Az is kétséges, hogy meddig tudnak megtartani engem.

-Egyszer túl mélyre vágtam - szipogja, és megáll előttem. Mélyen a szemembe néz, miközben folytatja. - Elájultam, az orvosok szerint agyrázkódásom volt. Semmi remény nem volt bennük, de bennem sem.

Arcát pár kósza könnycsepp szántja végig, lábaimnak nem tudok parancsolni, közelebb visznek hozzá. Ujjaimmal letörlöm a könnycseppeket, szívem, úgy érzem szétszakad, itt fogok meghalni.

-A halálból hoztak vissza - súgja, folyamatosan a szemeimbe nézve. - Láttam azt a bizonyos fényt. ott voltam a halál torkában, érted? És akkor valaki valamilyen Malik nevet kiabált, és azt, hogy hozzám jöttél.

Szívem hatalmasat dobban, ahogy rekedtesen kiejti a nevemet a száján. Megborzongok, és a gyűlölet, s undor, amit magam iránt érzek, felbecsülhetetlen méreteket ölt.

-Megjelentél a fény mellett - kezd megnyugodni, erősebben fúrja bele tekintetét az enyémbe. - Éreztem ajkaimon azt a különös bizsergést, amit akkor érzek, mikor megcsókolsz.

Halvány kis lépést tesz felém, mellkasunk majdnem találkozik. A levegő összeolvad körülöttünk, és úgy érzem, mintha a világ megállt volna, és csak mi ketten léteznénk.

-Visszahoztál az életbe - súgja kiszáradt ajkakkal. - Kényszerítettél, hogy éljek még, hogy ne haljak meg.

Ajkaim bizseregni kezdenek szája puha érzésétől, sóvárgok gyengéd érintése után.

-Itt vagyok, hogy együtt átvészeljük ezt - mondom remegve, hangom megtörik, ahogy lényére nézek. A tökéletlenül tökéletes test, ami utána még sohasem vágytam ennyire.

-És mi van, ha későn jöttél? - szemeit tágra nyitja, úgy néz rám. Ujjammal egy zavaró tincset hátratűrök a füle mögé, szemeiből újabb könnyek indulnak.

Közelebb hajolok hozzá, egy apró, futó pillangópuszit nyomok felhevült homlokára, szemeimet behunyom.

Sohasem érkezek túl későn, édesem.

-Ne aggódj, ezentúl itt leszek veled - súgom, de biztos vagyok benne, hogy meghallotta. - Mindig.

-Köszönöm - leheli, karjával körbeöleli a hátam.

Fogalmam sem volt, mi hiányzott mellőlem 6 hétig. Pedig a megoldás egyszerű volt. Végig itt volt, a 112-es szobában, és arra várt, hogy meglátogassam őt. Hiányoztam neki. Én pedig hiányoltam őt mellőlem, és azt hiszem, ez így tökéletes.

Mert ha ő velem van, minden tökéletes.

-Ne bántsd magad többet! - könyörgök kétségbeesetten.

Sóhajt, fejét a nyakam hajlatába dörzsöli.

-Nekem a fájdalom megnyugtatás - feleli halkan, szinte suttogva. - De erős leszek. És tartani fogom magam.

Chapter 10: A lelke ingatag

Hahi! Meg is érkezett az új rész, amiről szintén nem mondanék semmit, nekem eddigi kedvencem, de nem tudom, ki hogy éli meg ezt.. :D Nekem jobban bejönnek az ilyen depressziósabbak. Btw, milyen lett az új, felfrissült design? Igazából sok dolog nem változott rajta.. :D De amúgy milyen lett? Ajj, annyira izgulok. Mindegy nem is beszélek többet, itt a rész :*

6 hét. Pontosan ennyi idő telt el azóta, mióta Bonnie felvágta a kezét. 6 rettegéssel, félelemmel teli hét. Rengeteg perc, és csillagászati mennyiségű másodperc. Nélküled… Életem megrendítő pillanata volt, ahogy kezemmel ernyedő teste után nyúltam. Annyira esetlen, kis törékeny test volt akkor az övé, annyira könnyű. Fél kézzel tartottam őt a kezemben, szemei mélyen csukva voltak, nem lélegzett. Csuklójából folyamatosan szivárgott a vér, mintha patak lett volna.

Tudtam, s a mai napig tudom, hogy Bonnie erős lány. Ha ezt túléli, akkor mindent. De vajon ezt túl tudja élni? Lesz ereje küzdeni?

Akar majd küzdeni?

Fogalmam sincs, mit kezdenék nélküle. A mindennapos kötekedései, csodálatos, hibátlan arca, puha bőre… apró dolgok, amik hatalmassá teszik őt a szememben. Megijesztettem őt. Fél tőlem. Retteg tőlem. Irtózik tőlem. Egy rohadék vagyok, az ő helyében én is a halálba menekülnék, csak hogy ne kelljen szembe néznem magammal.

Hiányozna, ha elmenne.

Annyira kevés ideje ismerem, annyira elkezdtem kötődni hozzá, hogy az félelmetes. Még soha nem éreztem ilyet, egyszerűen csak kurvák voltak számomra a lányok, nem kötődtem hozzájuk. De Ő… Ő más. Ő nem azt érdemli, hogy megdugjam, és elhagyjam. Ő nem ilyen. Törődést igényel, akkorát, amit én nem tudok adni. Nem lenne szabad velem lennie. Bajt hozok neki. Veszélyben van.

-Mr. Malik? – egy bizonytalan férfihangot hallok, mire gyorsan felkapom a fejem tenyeremből. Az orvos arca megviselt, az utóbbi hetek nem csak Bonnie-t, és engem készítettek ki. A kezelőorvosa sokszor nem bírt már vele, egyszerűen altató adott neki, reménykedve abban, hogy elalszik majd tőle. Sajnos nem egyszer volt már olyan, hogy a fürdőben találták meg, vérző csuklóval.

-Jobban van? – aggodalmasan kérdezem, lábaim remegnek, ahogy gyorsan talpra állok. A gyomrom, mintha egy apró golyó lenne, a szívem a torkomban dobog. Semmit sem akarok most, csak azt, hogy hazasétáljunk úgy, hogy ezt az egész szart elfelejtettük.

Vesz egy mély lélegzetet, fáradt sóhaj szökik ki ajkai között. Tekintetét a szemembe irányítja, akkor veszem észre ráncait, és a fekete karikákat szeme alatt.

-Sajnálom, de rossz híreket kell közölnöm – mondja halkan, tekintetével végig engem nézve. Pulzusom nő, a szívem mindjárt kiugrik mellkasomból. Ha valami rossz történt vele, én megölöm magam. – Az elmúlt időben rengeteget foglalkoztam Bonnie-val. Rengeteget beszélgettem vele, nagyon sok mindent megtudtam. Mesélt pár dolgot, amiért a halálba akart menekülni.. – hangja hirtelen halkul. – Tudja, Mr. Malik, a vizsgálatok egyértelműen azt mutatják, hogy Bonnie…

Az ajkamba harapok, az agyam megállíthatatlanul kattog. Mond már!

-Depressziós – formálja halkan a szavakat, tekintetét elszakítja rólam.

Valaki fejbevágott. Csak bámulok magam elé, megfagyott arccal.

Depressziós.

-Sajnálom – mondja együtt érzően, hangja lágyan visszhangzik a kiürült folyosón. Valószínűleg ezért választották kezelőorvosnak, hangjának lágysága jó hatással lehet a lelki beteg – depressziós – emberekre.

Bonnie beteg. Bonnie lelkibeteg. Összetört. Depressziós lett.

-Mondott valamit? – torkom száraz, a nyelés nehéz, és fájdalmas lenne számomra.

-Magáról beszélt egyik éjszaka, mikor csillapíthatatlan láza volt – feleli halkan. – Azt mondta, utálja magát. Nem akar többet találkozni önnel.

Egy akadozott sóhaj hagyja el ajkaimat, szívem elképesztően fáj. Bassza meg! Tudhattam volna, nem kellett volna ennyire követelőzőnek lennem vele, csak a halálába sodortam. Lelkibeteg lett miattam, egy undorító féreg vagyok.

-Bemehetek hozzá? – hajrá Zayn, nézz szembe legrosszabb rémálmaiddal!

-Szerintem ez most nem a legjobb ötlet – mondja az orvos kimérten. – Tudja, mit mondott. Hogy utálja magát, nem kockáztathatunk.

-Csak megnézem, hogy van, és kijövök. Látnom kell őt, érti?

-Mr, Malik, maga kínzó sebeket tud feltépni benne, és nem készült fel a szervezete még egy dupla adag altatóra. Ha bemenne, pánikrohamot kapna, és újra a fürdőben kötne ki, elvágott csuklóval! Azt akarja?

-Látnom kell őt! – motyogom halkan, a szívem majd’ belehasad arra a tudatra, hogy pánikrohamot kaphat, miattam. Milyen ember vagyok én?

-Majd ha véget ér a kezelése, bemehet hozzá! Még nem készült fel rá, kérem! – kérlel hangosan, az egész folyosón visszahallom beszélgetésünket. – Ha szereti Bonnie-t, akkor most hagyja. Csak egy kis ideig, nem sokáig. Kérem.

Szememet mélyen behunyom, és magamban szitkozódok, amiért annyira igaza van. Bonnie-nak sok lenne, ha bemennék hozzá, túl sok emlék szakadna rá, nem bírná a nyomást.

-A lelke így is ingatag – mondja halkan. – Bármelyik pillanatban összeomolhat.

Az ajkamba harapok, érzek a szememben valami nedves dolgot. Nem sírhatok! Ő csak egy lány!

-És akkor már nem fogjuk tudni többet visszahozni az életbe – kezét a vállamra teszi, kezd zavaró lenni hirtelen jött közelsége. – Csak miatta tartsa magát, kérem.

Erőtlenül biccentek, a torkomban ismeretlen érzés keletkezik. Az ajkam belső felét harapdálom zavaromban, keze a vállamon kezd idegesíteni.

-Mikor ér véget a kezelése? – súgom halkan, hangom nehéz, szinte hangtalanul formálom a szavakat.

-Amint nem találjuk meg a fürdőben, vérző csukóval, és kiürült gyógyszeres dobozokkal mellette – hangjából hallatszik a csalódottság, és a reménytelenség. Próbál belém lelket önteni, pedig ő is nagyon jól tudja, hogy kevés esély van arra, hogy Bonnie újra normális életet fog élni. Miattam vált önsanyargatóvá, önkínzóvá. A szívem üres, a lelkem tele van fájdalommal. Ha neki fáj, nekem is.

-Megteszünk mindent ennek megszüntetéséért – mondja bizakodó hangon. – Bár, fogalmunk sincs, ki csempészi be neki a gyógyszereket, vagy a pengéket.

-Akkor derítsék ki! – felelem agresszív hangon. Ha kiderül, ki miatt nem tud leszokni a pengékről, és a gyógyszerekről, nem fogja megélni a holnapot. Mást tegyen öngyilkossá, ne azt a lányt, aki nekem fontos! Gondoskodom róla, hogy jobban fájjon neki, mint Bonnie-nak minden egyes nap.

-Mindent megteszünk – biccent kimérten. – De ez nem csak a mi gyorsaságunkon múlik. Hiába találjuk meg, ki csempészik neki, ha nem tud leszokni.

-Hogy érti? – nézek rá kérdően.

-Ha nem kap huzamosabb ideig gyógyszert, vagy esetleg nem tudja a kezén kiélni a fájdalmát, elvonási tünetei lesznek, amik sokkal súlyosabbak is lehetnek, mint a pánikroham.

Lesokkolódom. A mai nap folyamán másodszor.

Reménykedtem benne, hogy Bonnie baját pár orvos, egy hosszú, kiadós beszélgetés meg tudja gyógyítani. Nem gondoltam volna, hogy ennyire súlyos, mint amennyire az orvosa mondja nekem. Bele is halhat. Vége lehet az életének.

Érted, Zayn? A halál torkába sodortál egy ártalmatlan lányt!

-Mennyi a reménye? – kérdezem elhaló hangon.

Egy pillanatig habozik, mintha keresné a megfelelő szavakat.

-Ne mondja azt, hogy semennyi, kérem, csak azt ne! – súgom halkan, de épp oly hangosan, hogy ő meghallja.

-Csekély esélye van a túlélésre, ha így folytatja, Mr. Malik – mondja ki suttogva, bennem pedig még a levegő is megáll.

Csekély esélye van.

Nem tudom, mi lenne velem nélküle. Nem tudom, mi történne bennem, ha elmenne tőlem. Felemésztene a lelkiismeret, hiszen én sodortam halálába.

-Nyugodjon meg, minden rendben lesz – mondja biztatóan, kezével megszorítja a vállamat. – Gondoskodni fogunk róla, hogy jobban legyen.

Erőtlenül biccentek. Nem tudnak szavak kijönni a számon, s hangok a torkomon. Minden erőm elszállt. Csodálkozok, hogy meg tudok állni a lábamon.

-Ha szüksége van valamire, tudja, hogy talál meg – mondja, és ellép tőlem, kezét leveszi vállamról.

-Köszönöm – lehelem.

Csak bólint egyet, és elsétál előlem.

Egyedül maradok mardosó gondolataimmal, s mardosó lelkiismeretemmel. Nem hagy nyugodni belül a fájdalom, folyamatosan emészti fel testemet. Egy gyilkos vagyok. Egy undorító gyilkos.

Fejemet oldalra fordítom. Az orvos magas alakját látom a folyosón elsuhanni, én pedig az ajkamba harapva nézek utána. Be szeretnék menni Bonnie-hoz, meg szeretném neki mondani, hogy sajnálok mindent, hogy bocsásson meg. Azt akarom, hogy a fejemhez vágja, hogy undorító vagyok. Azt akarom, hogy mosolyogjon. Azt akarom látni rajta, hogy boldog. Újra boldog..  

112 – es szoba.

Lábaim halkan visznek keresztül a folyosón, egyenesen a szobájáig. A fejem sokszor az orvos suhanó alakjára kapom, reménykedve benne, hogy nem néz vissza, és nem veszi észre szoba felé igyekvő lényemet.

Az ajtó előtt magabiztosságom meginog. Akarom őt látni, teljesen összetörten? Persze, Zayn, akarod látni! Nem szabad arra gondolnom, mennyire összetört, arra kell gondolnom, hogy bocsánatot kérek tőle, és minden rendben lesz. Minden..

Az ajtó nyikorogva kinyílik, a szoba sötétje megcsapja szememet. Egy alak azonban kivehető a sötétben.

A földön ül, haja csapzott, s vállára hullik. Arca beesett, bőre sápadt. Combjai ijesztően vékonyak, alakja fele annak, mint amekkora volt 6 héttel ezelőtt.

Mintha egy élettelen csontváz ülne a padlón.

-Szia, Zayn – hörgi, és a kést a csuklójához emelve vág bele a bőrébe.