Chapter 19: Viharfelhők - EPIZÓDZÁRÓ

Drága olvasóim! Nem hittem volna, hogy valaha is majd találkoztok 19. fejezettel, valamint azt sem, hogy ide tudok ülni, és mindkét blogomra megírni a részt. Túl fontos volt nekem ez a történet, hogy csak úgy elengedjem. Van még ötletem, és úgy látszik Titeket érdekel, akkor meg miért is ne fejezzem be? Szóval most itt van a 19. fejezet, ami 3 évvel később játszódik, és majd megtudjátok a helyszínt is. :)
Elnézést, hogy kicsit késve, de tényleg minden összejött, és még soha nem voltam ennyire pocsékul. Deeeee, nem panaszkodom, itt a rész!
A két nőnek az elején pedig lesz majd még szerepe az elkövetkezőkben ;)
És ezzel a résszel lezárul a történetnek az első epizódja!! - ezért rövidebb egy picit.

Millió ölelés, Eleanor (Baby - köszönöm Ever) Blue x

CHAPTER 19 - VIHARFELHŐK 
________________________________________
3 évvel később

Colmar – Franciaország

*all of me*

– Akarsz róla beszélni?

Egy gyenge női hangot hallok, pontosan mellettem. A fülembe suttog, de biztos vagyok benne, hogy nem egyedül van. Miközben az egyik mögöttem van, a másik valahol a szobában sétál, türelmetlenül, körbe–körbe.

– Kiről? – elfúló hanggal válaszolok.

Fogalmam sincs, hol lehetek, a szoba túl sötét, hogy meg tudjam vizsgálni az embereket, akik körülvesznek. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide, és mikor. És fogalmam sincs, mi ez az egész.

– Tudod jól, ribanc. – feleli a másik személy, akinek agresszívabb, de női hangja van.

Megremegek, és csodálkozom magamon, hogy csak belül tombolok, és még egy könnycseppet sem ejtettem ma. Talán erősebb vagyok, mint azt gondoltam.

– Kik vagytok ti? És m–mit akartok tőlem? – hangom vékony, félek, hogy cserben fog hagyni, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Tisztában vagyok az erőviszonyokkal, tudom, hogy a 2 nő ellen esélyem sem lenne, és szócsatákban sem vagyok a helyzet magaslatán.

Szóval valahogy úgy fest a dolog, hogy reménytelen helyzetbe kerültem.

– Akarsz nekünk beszélni róla? – a nő letérdel elém, érzem kezeit, amik felcsúsznak combomon.

Most van okom igazán félni.

– Hagyjon békén! – lehelem halkan, elhúzódóm, derekam teljesen a szék támlájának simul. Nem tudok kiabálni, a levegő a torkomon akad, elzárva a beszédem útját. Pedig kiabálnék, üvöltenék – addig, amíg vissza nem kerülök Colmarba, az új otthonomba.

– Zayn nem beszélt rólunk? – kérdezi a másik, aki eddig sétált, most azonban ő is közelebb jön hozzám. Az előttem térdelő nő kezei még mindig combjaimon vannak, ami kezd idegesíteni.

– Mi a nevetek? – érdeklődök halkan.

– Elég annyi, hogy Lana, édes. – felkúszik hozzám, és egy nyálas puszit nyom az arcomra. – Szóval nem akarsz róla beszélni?

– Nem tudom, mit mondhatnék. – felelem kissé félve, de őszintén. Tényleg fogalmam sincs, mi érdekli őket. Talán észrevették már a nevemre írt „Z” betűt, és nincs több kérdésük – vagy ha még nem pillantották meg, elég lenne megmutatni nekik, mindent megértenének, és elengednének. Igen, így lenne a legjobb.

– Mesélj róla! – biztat az agresszívebb, és úgy hallom, mintha mosolyogna. – Minden rosszat és jót mondj el róla!

– Utána elengedtek? – kérdezem, mire halványan felnevetnek.

– Persze, királylány – még mindig az felel, akitől jobban félek. – De előtte megkínzunk picit.

***

Sikítva ébredek fel, hangom elmosódik a szobában. Hallom szívverésemet, minden másodpercben dobban egy hatalmasat, izzadságcseppek gyöngyöznek homlokomon. Egy könnycsepp mosódik el szemem sarkában, amit hagyok puha arcomon legördülni – Meddig fog még Zayn kísérteni? 3 éve, hogy az ő engedélye nélkül eljöttem a kórházból, egy műtétje után, miközben aludt. Úgyse engedett volna el, én pedig egy kis szabadságra vágytam. Így Colmarba jöttem, haza, hogy elengedjem Zayn-t, és hogy felejtsek. Ezt azonban megnehezíti, hogy szinte minden este sikítva arra ébredek, hogy valami két nő Zayn-ről faggat. Miért nem tudom elengedni?

Ennek lenne egy egyszerű magyarázata, mégpedig ha szerelmes lennék belé – ami valljuk be, lehetetlen, tekintve, hogy csak egy rabja voltam/vagyok, és a depresszióba sodort –, akkor megérteném, hogy nem tudok felejteni. De így? Csak kínzott, érzelmileg feldarabolt, a lelkem szakadt darabjaiból táplálkozott, felemésztve minden érzelmet – nem csak iránta.

Az időre pillantok, tekintetem túl üres, hogy érzékeljek, agyam ezerfelé kattog. Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, de nem is érdekel. Csupán egy szokásos mozdulat, amik az évek alatt már berögzültek nálam.

Túl gyenge vagyok, hogy lemenjek, de túl sok az érzelem, a gondolat ahhoz, hogy visszaaludjak. Testemben tombol az elkeseredettség, a düh, és a szomorúság. Olyan elhagyatottnak érzem magam, mint még soha. Minden pillanatban rettegek, hogy Zayn beállít, és megöl azért, mert az engedélye nélkül jöttem el tőle. Hiszen tulajdonképpen a rabja voltam! Mit gondoltam mikor elszöktem?

A halálba akartam futni?

Túl sok bennem az adrenalin, úgy érzem, szétszakadok, ha nem adom ki magamból. Egy különös gondolattól vezérelve az asztalhoz ülök, és előkapok egy gyűrött papírt, és egy tollat. Az írószer hegye sebesen dolgozik a papíron, kijön belőlem minden érzelem, ami az együtt töltött alatt felgyülemlett bennem.

Drága Zayn!

Annyi mondat megfogalmazódott bennem, annyi kimondatlan szó, amit vagy féltem neked kimondani, vagy úgyis tudtam, hogy felesleges felszínre engedni ezeket. Hiszen úgysem érdekelt volna.

A gyávább utat választottam, hogy elmondjam neked, nekem mit jelentett ez az egész. Élőben is elmondhattam volna. Akkor miért nem csináltam? Elmondjam neked az igazi okát? Szeretnéd hallani? Azt, amit eddig féltem elmondani, amitől eddig remegtem, ami eddig fogalmazódott bennem? Hmm? Szeretnéd?

Undorodom tőled!

Ez nem amolyan undor, amit a bogarak után érzek, hiszen azok ártalmatlanok, soha nem tennének kárt bennem – azonban te, te a depresszió torkába sodortál, megütöttél, belevésted a neved kezdőbetűjét a kezembe, és még sorolhatnám. Ezek azok, amik a legnagyobb nyomot hagyják bennem. De ezek neked abszolút nem jelentettek semmit – gondolom –, mert a hatalmas önzőséged és egoizmusod közben nem figyeltél másra, csak saját magadra. Egy undorító féreg vagy.

Amikor ezt megkapod, én már nem vagyok ott. Egy sokkal boldogabb helyen pihenek, aminek létezéséről te szerencsére semmit nem tudsz. Nem, nem otthon vagyok, mielőtt azt hinnéd. Nem, nem is egy barátomnál. Annál egy sokkal boldogabb helyen – bár nélküled még egy villanyoszlop alatt is elélnék, hiszen az is derűsebb lenne, mint melletted maradni még egy éjszakát.

Arra kérlek, felejts el! Hogy ne keress meg! Telefont cseréltem, minden címemet megváltoztattam, hogy nehogy véletlen megtalálj. Keres magadnak valaki mást, akit tudsz hülyíteni, és aki majd eladja magát a mosolyodnak. De ez nem én leszek.

Nem mondom, hogy köszönöm, mert semmit nem tudok megköszönni. Annyit üzenek, hogy ott hagytam törött darabjait a szívemnek, nyugodtan megvághatod magad vele. Talán akkor majd találkozunk a pokolban.

Szia, Zayn!

Sírva rogyok a papírra, könnycseppjeim elmossák a betűket, de talán így még eredetibbnek tűnik a levél. Talán így rájön, hogy mekkora fájdalmat okozott nekem, és talán még sajnálni is fog – sőt, talán még lelkiismeret furdalása is lesz.

De ezt én már nem fogom megtudni. Ezzel a levéllel végleg elengedtem, holnap elmegyek, és feladom, hogy minél előbb megkapja. Hogy minél előbb lezárjam, és elengedjem.  

Mert így lesz a legjobb mindkettőnknek – ha felejtünk.

Egy szép borítékba csomagolom a gyűrött levelet, még mindig szipogva. Belecsúsztatom azt a karkötőt, amit egyszer tőle kaptam ajándékba. Játszom a szövet darabbal, könnyeim folynak, szép sorban gyülekeznek arcomon. A borítékot lezárom, és remegő kézzel írom rá Zayn címét, amit fejből tudok.

A villanyt leoltom, és megszakadó szívvel bújok vissza az ágyba. Magamhoz ölelem a párnámat, arra engedem forró könnycseppjeimet, és lassan álomba merülök. Az álmok világába, ahogy nincs Zayn, nincs folyamatos rettegés, nincsenek ütések, nincs depresszió. Csak a mély magány van.