20. fejezet - Túladagolt

Sziasztok Babák! Elnézést kérek ezért a hosszú kimaradásért, nem akarom megindokolni, nem is tudnám, egyszerűen se kedvem, se időm nem volt írni... ez a rész pedig úgy lett borzalmas, ahogy lett, ezért is bocsássatok meg nekem, kérlek Titeket. Nagyon szeretlek Titeket, kitartó olvasók! <33

Millió csók, Eleanor Blue xx

___________________________

20. FEJEZET - Túladagolt 

Colmar, Franciaország, 2013. 10.23.

- Bonnie, gyere ide egy kicsit, kérlek.

Apa, amíg kicsi voltam, soha nem kérte, hogy beszélgessünk. A munkájának élt, mi pedig nem tudtunk mást csinálni, csak erőltetetten mosolyogni, amikor lemondta – munka miatt -, a közös programokat. Azt mondtuk, semmi baj, miközben belül kicsit összetörtünk.

Meglepődök, befejezem az utolsó ruháim pakolását bőröndömből szekrényembe, és apa felé fordulok, aki az ajtóban áll. Még mindig öltönyében van, amiben a munkahelyén, azonban nyakkendője szorításán lazított kicsit, így most lóg nyakában.

- Mi az, apa?

- Gyere, beszélgessünk.

Lassan sétálok felé, a talajt nézem, míg oda nem érek hozzá. Gyengéden átkarolja vállamat, a gyengédség, amit most tőle kapok, szokatlan és új. Akkor sem üdvözölt így, mikor hirtelen ideutaztam hozzájuk.

A nappaliba vezet, és int az egyik fotel felé, hogy üljek le. Készségesen teszem, amit kér, majd figyelem, ahogy velem szembe leguggol, kezemet az övéi közé veszi, és egy gyengéd puszit helyez rá. Kézfejem bizsereg az érzéstől, hiszen utoljára ilyen borostás, bökő puszit Zayn-től kaptam. Az emléktől megborzongok.

- Ne vedd tolakodásnak, amit kérdezni fogok – kezdi halkan, a szemeimbe néz, és pedig az övéibe. – De valami nagyon régóta nyomaszt minket anyáddal.

 - Mi?

- Mi volt az oka, hogy ilyen hirtelen ideköltöztél?

A szemöldököm ráncolom, érzem a szívem, ami egyre hevesebben ver. Nem akarom felidézni az emlékét, hagyjanak békén vele!

- E-Erről én n-nem akarok beszélni – összefüggéstelenül elhadoválok egy mondatot, kikapom kezem apa kezei közül, és fejemet lehajtom. Nem akarom felidézni őt, pont akkor, mikor már majdnem elfelejtettem. És amúgy is – mit mondanék róla? Majdnem megölt, majdnem megerőszakolt, és örökre a kezembe égette a nevének kezdőbetűjét. Mennyire kell még feltűrnöm a pulcsim ujját, hogy észrevegyék azt a nyomorult „Z” betűt?

- Beszélj róla, kincsem – bátorít, elhúzza kezem testemtől, hogy újra megfogja. – Nem fog senki bántani. Meséld el, mi volt, hogyan kezdődött.

- Te most komolyan azt akarod, hogy elmondjam neked életem legrosszabb heteit? Apa, ilyenre nem kényszeríthetsz!

- Ha elmondod valakinek, úgy könnyebben fel tudod dolgozni – próbál mosolyogni, de puszta erőtlen arcmimikára futja neki.

- Hát kicseszettül nem szeretnék róla beszélni senkinek! – pattanok fel helyemről, és kivételesen engedek egy könnycseppet legördülni a szememből, pedig megígértem magamnak, hogy a szüleim előtt titkolni fogom belső megtörésem.

Felszaladok a szobámba, és még hallom, hogy apa azt kiabálja, hogy mozduljak ki velük, de egy erőtlen kiabálás után becsapom az ajtómat, és felzaklatottan zuhanok ágyamba.

*

Nyöszörögve kelek fel, a fülemben dübörgő zenétől és a sírástól fájó fejjel. Sírtam. Igen, még soha életemben nem sírtam ennyire. Ez az a fajtája a sírásnak, mikor úgy érzed, beleszakad mindened, mikor levegőért könyörögsz, mikor úgy érzed, a szíved összeszorítják, majd egymás után, jó erősen, rengetegszer megfacsarják, hogy kileheljék belőle erejét.

Leállítom a zenét, szipogásom elnyomja a szoba csöndjét. Valami belsőkésztetés vezet rá arra, hogy nehezen kikeljek az ágyból, és lemenjek fejfájás csillapítóért. Mikor felkelek, úgy érzem, összeesem, az ágyam támlájában kapaszkodok meg, ahogy a föld erősen forogni kezd velem. Talán egy kábult nyöszörgés is elhagyja ajkaim, a fájdalom olyan erős, olyan elviselhetetlen számomra. És mindez miattad van.

Megpróbálok elindulni, mintha mocsárban lépkednék, nem tudom eldönteni, hogy a lábaim, vagy a talaj bizonytalanabb. Vagy csak én vagyok gyengébb és megtörtebb.

A szobám ajtajának esem, felfog, hogy ne zuhanjak a földre. Gyomrom kavarog, előttem fekete pontok ragyognak, de azt sújkolom magamba, hogyha lemegyek, és bekapok egy gyógyszert jobban leszek.

Egy sötét alakot pillantok meg a folyosón, mikor kinyitom az ajtót.

A szívem hevesebben kezd dobogni, szám kiszárad, és az amúgy is gyenge lábaim kezdik végleg feladni a szolgálatot.

- Ki vagy? – elhalóan suttogom, igyekszek visszahátrálni a szobámba, azonban ahogy én is, az idegen is felém jön.

- Egy régi ismerősöd, Drága – mi a fasz? – Aki csodás nyomot hagyott a kezeden.

- Ugye nem…?

Egyenetlen a légzésem, gyorsabban hátálok, hogy Zayn arcába vághassam az ajtót. Azonban még mindig ugyan olyan gyors, élénkebben reagál, és mialatt én hátraléptem volna, és rácsaptam volna az ajtót, ő addig tüstént előttem termet, hátsó lábával vágja be az ajtómat. Erősen alsó ajkamba harapok, hogy visszafogjam feltörő zokogásom, a helyzet még nem is realizálódott fejemben, csak annyit fogtam fel, hogy előttem áll, semmi mást.

Egy erős nyomást érzek, és azt, hogy gyors tempóban esek hátra az ágyamra. Egy sikítás hagyja el az ajkaim, Zayn nem haboz, azonnal felém mászik.  Ajkait követelőzően taszítja enyémeknek, érzem, hogy szája sebes, alul is felül is, érzem a vér fémes ízét is. Mozgatni kezdi ajkait, gyomrom pedig összeszűkül. Tiltakozni próbálok, de ujjaival benyúl pólóm alá, és jéghideg érintéssel vezeti fel őket oldalamon.

- Még mindig olyan puha bőröd – suttogja csókjába, elhajol tőlem, hogy alaposan végignézzen. – Semmit nem változtál.

Az éjjeli szekrényemen álló lámpáért nyúlok, hogy világosságot hozzak a sötét szobába. Meg akarom vizsgálni arcát, az esetleges zúzódásokat, amik arcát tarkítják. Azonban mihelyt felkapcsolom a villanyt, azonnal meg is bánom.

Zayn szemei vörös erekben úsznak.

- Te… drogoztál? – remegve kérdezem, kényszerítem testem, hogy kimásszak alóla.

Életemben nem féltem ennyire, mint most.

- Csak szórakoztam kicsit – mosolyodik el fél oldalasan, és most viszem tekintetem az arcára és az ajkaira. Nem csodálkozom, ahogy szemeimmel feltérképezem a piros és lila sebeket arcán, és véres száját.

- Nekem többnek tűnik, mint egy szórakozás.

- Ne dumálj! – utasít hidegen, csípőjét nekem nyomja erősen. Sikítani próbálok, kezeivel befogja számat. Ujjaival szabadidőnadrágom szélét piszkálja, miközben erőszakosan nyomja nekem egyenletes ütemben csípőjét.  

- Azt hitted, hogy csak úgy meglógsz előlem? – érdes hangon suttogja. – Hogy csak úgy elmenekülhetsz? Kibaszott rosszul hitted.

- Engedj el… - hangom elhaló, belefullad a csöndbe, ahogy próbálok ellenállni neki. A drog beszél belőle, elzárta a gondolkodás helyes útját, ez az ember nem Zayn!

- Meg fogod bánni, hogy ezt tetted – beleharap fülcimpámba, az örömöt, ami fellángol testemben, nem tudom kontrollálni. – De nem most.

Elhajol tőlem, mire egy kicsit megkönnyebbülök.

- Velem kell jönnöd! – feláll rólam, és magával húz engem is.

- Hova?

- Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy megismernéd az életemet? Baby, ezt most meg fogjuk tenni – hallom, hogy elvigyorodik, majd magához húz egy erős, követelőző csókra. – Beavatlak a bűnözők életébe. 

Chapter 19: Viharfelhők - EPIZÓDZÁRÓ

Drága olvasóim! Nem hittem volna, hogy valaha is majd találkoztok 19. fejezettel, valamint azt sem, hogy ide tudok ülni, és mindkét blogomra megírni a részt. Túl fontos volt nekem ez a történet, hogy csak úgy elengedjem. Van még ötletem, és úgy látszik Titeket érdekel, akkor meg miért is ne fejezzem be? Szóval most itt van a 19. fejezet, ami 3 évvel később játszódik, és majd megtudjátok a helyszínt is. :)
Elnézést, hogy kicsit késve, de tényleg minden összejött, és még soha nem voltam ennyire pocsékul. Deeeee, nem panaszkodom, itt a rész!
A két nőnek az elején pedig lesz majd még szerepe az elkövetkezőkben ;)
És ezzel a résszel lezárul a történetnek az első epizódja!! - ezért rövidebb egy picit.

Millió ölelés, Eleanor (Baby - köszönöm Ever) Blue x

CHAPTER 19 - VIHARFELHŐK 
________________________________________
3 évvel később

Colmar – Franciaország

*all of me*

– Akarsz róla beszélni?

Egy gyenge női hangot hallok, pontosan mellettem. A fülembe suttog, de biztos vagyok benne, hogy nem egyedül van. Miközben az egyik mögöttem van, a másik valahol a szobában sétál, türelmetlenül, körbe–körbe.

– Kiről? – elfúló hanggal válaszolok.

Fogalmam sincs, hol lehetek, a szoba túl sötét, hogy meg tudjam vizsgálni az embereket, akik körülvesznek. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide, és mikor. És fogalmam sincs, mi ez az egész.

– Tudod jól, ribanc. – feleli a másik személy, akinek agresszívabb, de női hangja van.

Megremegek, és csodálkozom magamon, hogy csak belül tombolok, és még egy könnycseppet sem ejtettem ma. Talán erősebb vagyok, mint azt gondoltam.

– Kik vagytok ti? És m–mit akartok tőlem? – hangom vékony, félek, hogy cserben fog hagyni, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Tisztában vagyok az erőviszonyokkal, tudom, hogy a 2 nő ellen esélyem sem lenne, és szócsatákban sem vagyok a helyzet magaslatán.

Szóval valahogy úgy fest a dolog, hogy reménytelen helyzetbe kerültem.

– Akarsz nekünk beszélni róla? – a nő letérdel elém, érzem kezeit, amik felcsúsznak combomon.

Most van okom igazán félni.

– Hagyjon békén! – lehelem halkan, elhúzódóm, derekam teljesen a szék támlájának simul. Nem tudok kiabálni, a levegő a torkomon akad, elzárva a beszédem útját. Pedig kiabálnék, üvöltenék – addig, amíg vissza nem kerülök Colmarba, az új otthonomba.

– Zayn nem beszélt rólunk? – kérdezi a másik, aki eddig sétált, most azonban ő is közelebb jön hozzám. Az előttem térdelő nő kezei még mindig combjaimon vannak, ami kezd idegesíteni.

– Mi a nevetek? – érdeklődök halkan.

– Elég annyi, hogy Lana, édes. – felkúszik hozzám, és egy nyálas puszit nyom az arcomra. – Szóval nem akarsz róla beszélni?

– Nem tudom, mit mondhatnék. – felelem kissé félve, de őszintén. Tényleg fogalmam sincs, mi érdekli őket. Talán észrevették már a nevemre írt „Z” betűt, és nincs több kérdésük – vagy ha még nem pillantották meg, elég lenne megmutatni nekik, mindent megértenének, és elengednének. Igen, így lenne a legjobb.

– Mesélj róla! – biztat az agresszívebb, és úgy hallom, mintha mosolyogna. – Minden rosszat és jót mondj el róla!

– Utána elengedtek? – kérdezem, mire halványan felnevetnek.

– Persze, királylány – még mindig az felel, akitől jobban félek. – De előtte megkínzunk picit.

***

Sikítva ébredek fel, hangom elmosódik a szobában. Hallom szívverésemet, minden másodpercben dobban egy hatalmasat, izzadságcseppek gyöngyöznek homlokomon. Egy könnycsepp mosódik el szemem sarkában, amit hagyok puha arcomon legördülni – Meddig fog még Zayn kísérteni? 3 éve, hogy az ő engedélye nélkül eljöttem a kórházból, egy műtétje után, miközben aludt. Úgyse engedett volna el, én pedig egy kis szabadságra vágytam. Így Colmarba jöttem, haza, hogy elengedjem Zayn-t, és hogy felejtsek. Ezt azonban megnehezíti, hogy szinte minden este sikítva arra ébredek, hogy valami két nő Zayn-ről faggat. Miért nem tudom elengedni?

Ennek lenne egy egyszerű magyarázata, mégpedig ha szerelmes lennék belé – ami valljuk be, lehetetlen, tekintve, hogy csak egy rabja voltam/vagyok, és a depresszióba sodort –, akkor megérteném, hogy nem tudok felejteni. De így? Csak kínzott, érzelmileg feldarabolt, a lelkem szakadt darabjaiból táplálkozott, felemésztve minden érzelmet – nem csak iránta.

Az időre pillantok, tekintetem túl üres, hogy érzékeljek, agyam ezerfelé kattog. Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, de nem is érdekel. Csupán egy szokásos mozdulat, amik az évek alatt már berögzültek nálam.

Túl gyenge vagyok, hogy lemenjek, de túl sok az érzelem, a gondolat ahhoz, hogy visszaaludjak. Testemben tombol az elkeseredettség, a düh, és a szomorúság. Olyan elhagyatottnak érzem magam, mint még soha. Minden pillanatban rettegek, hogy Zayn beállít, és megöl azért, mert az engedélye nélkül jöttem el tőle. Hiszen tulajdonképpen a rabja voltam! Mit gondoltam mikor elszöktem?

A halálba akartam futni?

Túl sok bennem az adrenalin, úgy érzem, szétszakadok, ha nem adom ki magamból. Egy különös gondolattól vezérelve az asztalhoz ülök, és előkapok egy gyűrött papírt, és egy tollat. Az írószer hegye sebesen dolgozik a papíron, kijön belőlem minden érzelem, ami az együtt töltött alatt felgyülemlett bennem.

Drága Zayn!

Annyi mondat megfogalmazódott bennem, annyi kimondatlan szó, amit vagy féltem neked kimondani, vagy úgyis tudtam, hogy felesleges felszínre engedni ezeket. Hiszen úgysem érdekelt volna.

A gyávább utat választottam, hogy elmondjam neked, nekem mit jelentett ez az egész. Élőben is elmondhattam volna. Akkor miért nem csináltam? Elmondjam neked az igazi okát? Szeretnéd hallani? Azt, amit eddig féltem elmondani, amitől eddig remegtem, ami eddig fogalmazódott bennem? Hmm? Szeretnéd?

Undorodom tőled!

Ez nem amolyan undor, amit a bogarak után érzek, hiszen azok ártalmatlanok, soha nem tennének kárt bennem – azonban te, te a depresszió torkába sodortál, megütöttél, belevésted a neved kezdőbetűjét a kezembe, és még sorolhatnám. Ezek azok, amik a legnagyobb nyomot hagyják bennem. De ezek neked abszolút nem jelentettek semmit – gondolom –, mert a hatalmas önzőséged és egoizmusod közben nem figyeltél másra, csak saját magadra. Egy undorító féreg vagy.

Amikor ezt megkapod, én már nem vagyok ott. Egy sokkal boldogabb helyen pihenek, aminek létezéséről te szerencsére semmit nem tudsz. Nem, nem otthon vagyok, mielőtt azt hinnéd. Nem, nem is egy barátomnál. Annál egy sokkal boldogabb helyen – bár nélküled még egy villanyoszlop alatt is elélnék, hiszen az is derűsebb lenne, mint melletted maradni még egy éjszakát.

Arra kérlek, felejts el! Hogy ne keress meg! Telefont cseréltem, minden címemet megváltoztattam, hogy nehogy véletlen megtalálj. Keres magadnak valaki mást, akit tudsz hülyíteni, és aki majd eladja magát a mosolyodnak. De ez nem én leszek.

Nem mondom, hogy köszönöm, mert semmit nem tudok megköszönni. Annyit üzenek, hogy ott hagytam törött darabjait a szívemnek, nyugodtan megvághatod magad vele. Talán akkor majd találkozunk a pokolban.

Szia, Zayn!

Sírva rogyok a papírra, könnycseppjeim elmossák a betűket, de talán így még eredetibbnek tűnik a levél. Talán így rájön, hogy mekkora fájdalmat okozott nekem, és talán még sajnálni is fog – sőt, talán még lelkiismeret furdalása is lesz.

De ezt én már nem fogom megtudni. Ezzel a levéllel végleg elengedtem, holnap elmegyek, és feladom, hogy minél előbb megkapja. Hogy minél előbb lezárjam, és elengedjem.  

Mert így lesz a legjobb mindkettőnknek – ha felejtünk.

Egy szép borítékba csomagolom a gyűrött levelet, még mindig szipogva. Belecsúsztatom azt a karkötőt, amit egyszer tőle kaptam ajándékba. Játszom a szövet darabbal, könnyeim folynak, szép sorban gyülekeznek arcomon. A borítékot lezárom, és remegő kézzel írom rá Zayn címét, amit fejből tudok.

A villanyt leoltom, és megszakadó szívvel bújok vissza az ágyba. Magamhoz ölelem a párnámat, arra engedem forró könnycseppjeimet, és lassan álomba merülök. Az álmok világába, ahogy nincs Zayn, nincs folyamatos rettegés, nincsenek ütések, nincs depresszió. Csak a mély magány van.