Chapter 10: A lelke ingatag

Hahi! Meg is érkezett az új rész, amiről szintén nem mondanék semmit, nekem eddigi kedvencem, de nem tudom, ki hogy éli meg ezt.. :D Nekem jobban bejönnek az ilyen depressziósabbak. Btw, milyen lett az új, felfrissült design? Igazából sok dolog nem változott rajta.. :D De amúgy milyen lett? Ajj, annyira izgulok. Mindegy nem is beszélek többet, itt a rész :*

6 hét. Pontosan ennyi idő telt el azóta, mióta Bonnie felvágta a kezét. 6 rettegéssel, félelemmel teli hét. Rengeteg perc, és csillagászati mennyiségű másodperc. Nélküled… Életem megrendítő pillanata volt, ahogy kezemmel ernyedő teste után nyúltam. Annyira esetlen, kis törékeny test volt akkor az övé, annyira könnyű. Fél kézzel tartottam őt a kezemben, szemei mélyen csukva voltak, nem lélegzett. Csuklójából folyamatosan szivárgott a vér, mintha patak lett volna.

Tudtam, s a mai napig tudom, hogy Bonnie erős lány. Ha ezt túléli, akkor mindent. De vajon ezt túl tudja élni? Lesz ereje küzdeni?

Akar majd küzdeni?

Fogalmam sincs, mit kezdenék nélküle. A mindennapos kötekedései, csodálatos, hibátlan arca, puha bőre… apró dolgok, amik hatalmassá teszik őt a szememben. Megijesztettem őt. Fél tőlem. Retteg tőlem. Irtózik tőlem. Egy rohadék vagyok, az ő helyében én is a halálba menekülnék, csak hogy ne kelljen szembe néznem magammal.

Hiányozna, ha elmenne.

Annyira kevés ideje ismerem, annyira elkezdtem kötődni hozzá, hogy az félelmetes. Még soha nem éreztem ilyet, egyszerűen csak kurvák voltak számomra a lányok, nem kötődtem hozzájuk. De Ő… Ő más. Ő nem azt érdemli, hogy megdugjam, és elhagyjam. Ő nem ilyen. Törődést igényel, akkorát, amit én nem tudok adni. Nem lenne szabad velem lennie. Bajt hozok neki. Veszélyben van.

-Mr. Malik? – egy bizonytalan férfihangot hallok, mire gyorsan felkapom a fejem tenyeremből. Az orvos arca megviselt, az utóbbi hetek nem csak Bonnie-t, és engem készítettek ki. A kezelőorvosa sokszor nem bírt már vele, egyszerűen altató adott neki, reménykedve abban, hogy elalszik majd tőle. Sajnos nem egyszer volt már olyan, hogy a fürdőben találták meg, vérző csuklóval.

-Jobban van? – aggodalmasan kérdezem, lábaim remegnek, ahogy gyorsan talpra állok. A gyomrom, mintha egy apró golyó lenne, a szívem a torkomban dobog. Semmit sem akarok most, csak azt, hogy hazasétáljunk úgy, hogy ezt az egész szart elfelejtettük.

Vesz egy mély lélegzetet, fáradt sóhaj szökik ki ajkai között. Tekintetét a szemembe irányítja, akkor veszem észre ráncait, és a fekete karikákat szeme alatt.

-Sajnálom, de rossz híreket kell közölnöm – mondja halkan, tekintetével végig engem nézve. Pulzusom nő, a szívem mindjárt kiugrik mellkasomból. Ha valami rossz történt vele, én megölöm magam. – Az elmúlt időben rengeteget foglalkoztam Bonnie-val. Rengeteget beszélgettem vele, nagyon sok mindent megtudtam. Mesélt pár dolgot, amiért a halálba akart menekülni.. – hangja hirtelen halkul. – Tudja, Mr. Malik, a vizsgálatok egyértelműen azt mutatják, hogy Bonnie…

Az ajkamba harapok, az agyam megállíthatatlanul kattog. Mond már!

-Depressziós – formálja halkan a szavakat, tekintetét elszakítja rólam.

Valaki fejbevágott. Csak bámulok magam elé, megfagyott arccal.

Depressziós.

-Sajnálom – mondja együtt érzően, hangja lágyan visszhangzik a kiürült folyosón. Valószínűleg ezért választották kezelőorvosnak, hangjának lágysága jó hatással lehet a lelki beteg – depressziós – emberekre.

Bonnie beteg. Bonnie lelkibeteg. Összetört. Depressziós lett.

-Mondott valamit? – torkom száraz, a nyelés nehéz, és fájdalmas lenne számomra.

-Magáról beszélt egyik éjszaka, mikor csillapíthatatlan láza volt – feleli halkan. – Azt mondta, utálja magát. Nem akar többet találkozni önnel.

Egy akadozott sóhaj hagyja el ajkaimat, szívem elképesztően fáj. Bassza meg! Tudhattam volna, nem kellett volna ennyire követelőzőnek lennem vele, csak a halálába sodortam. Lelkibeteg lett miattam, egy undorító féreg vagyok.

-Bemehetek hozzá? – hajrá Zayn, nézz szembe legrosszabb rémálmaiddal!

-Szerintem ez most nem a legjobb ötlet – mondja az orvos kimérten. – Tudja, mit mondott. Hogy utálja magát, nem kockáztathatunk.

-Csak megnézem, hogy van, és kijövök. Látnom kell őt, érti?

-Mr, Malik, maga kínzó sebeket tud feltépni benne, és nem készült fel a szervezete még egy dupla adag altatóra. Ha bemenne, pánikrohamot kapna, és újra a fürdőben kötne ki, elvágott csuklóval! Azt akarja?

-Látnom kell őt! – motyogom halkan, a szívem majd’ belehasad arra a tudatra, hogy pánikrohamot kaphat, miattam. Milyen ember vagyok én?

-Majd ha véget ér a kezelése, bemehet hozzá! Még nem készült fel rá, kérem! – kérlel hangosan, az egész folyosón visszahallom beszélgetésünket. – Ha szereti Bonnie-t, akkor most hagyja. Csak egy kis ideig, nem sokáig. Kérem.

Szememet mélyen behunyom, és magamban szitkozódok, amiért annyira igaza van. Bonnie-nak sok lenne, ha bemennék hozzá, túl sok emlék szakadna rá, nem bírná a nyomást.

-A lelke így is ingatag – mondja halkan. – Bármelyik pillanatban összeomolhat.

Az ajkamba harapok, érzek a szememben valami nedves dolgot. Nem sírhatok! Ő csak egy lány!

-És akkor már nem fogjuk tudni többet visszahozni az életbe – kezét a vállamra teszi, kezd zavaró lenni hirtelen jött közelsége. – Csak miatta tartsa magát, kérem.

Erőtlenül biccentek, a torkomban ismeretlen érzés keletkezik. Az ajkam belső felét harapdálom zavaromban, keze a vállamon kezd idegesíteni.

-Mikor ér véget a kezelése? – súgom halkan, hangom nehéz, szinte hangtalanul formálom a szavakat.

-Amint nem találjuk meg a fürdőben, vérző csukóval, és kiürült gyógyszeres dobozokkal mellette – hangjából hallatszik a csalódottság, és a reménytelenség. Próbál belém lelket önteni, pedig ő is nagyon jól tudja, hogy kevés esély van arra, hogy Bonnie újra normális életet fog élni. Miattam vált önsanyargatóvá, önkínzóvá. A szívem üres, a lelkem tele van fájdalommal. Ha neki fáj, nekem is.

-Megteszünk mindent ennek megszüntetéséért – mondja bizakodó hangon. – Bár, fogalmunk sincs, ki csempészi be neki a gyógyszereket, vagy a pengéket.

-Akkor derítsék ki! – felelem agresszív hangon. Ha kiderül, ki miatt nem tud leszokni a pengékről, és a gyógyszerekről, nem fogja megélni a holnapot. Mást tegyen öngyilkossá, ne azt a lányt, aki nekem fontos! Gondoskodom róla, hogy jobban fájjon neki, mint Bonnie-nak minden egyes nap.

-Mindent megteszünk – biccent kimérten. – De ez nem csak a mi gyorsaságunkon múlik. Hiába találjuk meg, ki csempészik neki, ha nem tud leszokni.

-Hogy érti? – nézek rá kérdően.

-Ha nem kap huzamosabb ideig gyógyszert, vagy esetleg nem tudja a kezén kiélni a fájdalmát, elvonási tünetei lesznek, amik sokkal súlyosabbak is lehetnek, mint a pánikroham.

Lesokkolódom. A mai nap folyamán másodszor.

Reménykedtem benne, hogy Bonnie baját pár orvos, egy hosszú, kiadós beszélgetés meg tudja gyógyítani. Nem gondoltam volna, hogy ennyire súlyos, mint amennyire az orvosa mondja nekem. Bele is halhat. Vége lehet az életének.

Érted, Zayn? A halál torkába sodortál egy ártalmatlan lányt!

-Mennyi a reménye? – kérdezem elhaló hangon.

Egy pillanatig habozik, mintha keresné a megfelelő szavakat.

-Ne mondja azt, hogy semennyi, kérem, csak azt ne! – súgom halkan, de épp oly hangosan, hogy ő meghallja.

-Csekély esélye van a túlélésre, ha így folytatja, Mr. Malik – mondja ki suttogva, bennem pedig még a levegő is megáll.

Csekély esélye van.

Nem tudom, mi lenne velem nélküle. Nem tudom, mi történne bennem, ha elmenne tőlem. Felemésztene a lelkiismeret, hiszen én sodortam halálába.

-Nyugodjon meg, minden rendben lesz – mondja biztatóan, kezével megszorítja a vállamat. – Gondoskodni fogunk róla, hogy jobban legyen.

Erőtlenül biccentek. Nem tudnak szavak kijönni a számon, s hangok a torkomon. Minden erőm elszállt. Csodálkozok, hogy meg tudok állni a lábamon.

-Ha szüksége van valamire, tudja, hogy talál meg – mondja, és ellép tőlem, kezét leveszi vállamról.

-Köszönöm – lehelem.

Csak bólint egyet, és elsétál előlem.

Egyedül maradok mardosó gondolataimmal, s mardosó lelkiismeretemmel. Nem hagy nyugodni belül a fájdalom, folyamatosan emészti fel testemet. Egy gyilkos vagyok. Egy undorító gyilkos.

Fejemet oldalra fordítom. Az orvos magas alakját látom a folyosón elsuhanni, én pedig az ajkamba harapva nézek utána. Be szeretnék menni Bonnie-hoz, meg szeretném neki mondani, hogy sajnálok mindent, hogy bocsásson meg. Azt akarom, hogy a fejemhez vágja, hogy undorító vagyok. Azt akarom, hogy mosolyogjon. Azt akarom látni rajta, hogy boldog. Újra boldog..  

112 – es szoba.

Lábaim halkan visznek keresztül a folyosón, egyenesen a szobájáig. A fejem sokszor az orvos suhanó alakjára kapom, reménykedve benne, hogy nem néz vissza, és nem veszi észre szoba felé igyekvő lényemet.

Az ajtó előtt magabiztosságom meginog. Akarom őt látni, teljesen összetörten? Persze, Zayn, akarod látni! Nem szabad arra gondolnom, mennyire összetört, arra kell gondolnom, hogy bocsánatot kérek tőle, és minden rendben lesz. Minden..

Az ajtó nyikorogva kinyílik, a szoba sötétje megcsapja szememet. Egy alak azonban kivehető a sötétben.

A földön ül, haja csapzott, s vállára hullik. Arca beesett, bőre sápadt. Combjai ijesztően vékonyak, alakja fele annak, mint amekkora volt 6 héttel ezelőtt.

Mintha egy élettelen csontváz ülne a padlón.

-Szia, Zayn – hörgi, és a kést a csuklójához emelve vág bele a bőrébe.