u.i: valami szomorú zenét hallgassatok közben! <3
Memento Mori
-Örülök, hogy újra látlak, Zayn - szinte hörögve mondja, hangja kemény, és rekedt. Mintha egy robot üdvözölt volna.
Megfélemlítő alakja felém közeledik, a kés a kezében hanyagul lóg a ronda padló felé. Mintha egy rossz horrorfilmben lennénk, pont annál a résznél, ahol az őrült barátnő ki akarja nyírni a link rosszfiút. csak Bonnie nem őrült. Ő beteg. A sötétben lénye még ijesztőbb, társulva a hörgő hanggal, amivel rendelkezik most.
-Azt hittem, nem lesz elég bátorságod, hogy meglátogasd az őrült csajod.
Az ajtót bezárja maga mögött, a szoba ijesztő sötétségbe burkolózik. Pulzusom magas lesz, a kés ujjai között félelmet sodor reszkető testembe.
Vibráló nevetése visszhangzik a csöndes szobában, testével közelebb lép az enyémhez. Hátrálok, hogy növeljem a kettőnk közötti távolságot. Hátam találkozik a fallal, Bonnie kihasználva ezt, teljesen hozzám lép.
-Vigyázz, a falra tegnap csodálatos dolgokat írtam a véremmel - kuncog, kezét, amelyben a kést tartja, a fejem mellé teszi, a falra, hogy megtámaszkodjon.
-Mi van, Malik, csak nem félsz? - nevet fel, a kezét elveszi mellőlem. A kés még mindig a kezében lóg, cseppet sem nyugtat meg, és biztos vagyok benne, hogy fogja még használni ma este, és nem csak a saját fájdalma okozására.
-Miket írtál a falra? - kérdezem remegve, mintha csak ez érdekelne a legjobban.
-Idézeteket - mondja könnyedén. Kicsit megnyugszom, ahogy távolabb lép remegő testemtől.
-Például? - remegő ajkaim közül meglehetősen könnyedén bukik ki a kérdés.
-Szeretnéd látni? - kérdez vissza vidáman, és az ajtóhoz lép.
Nem tudok kierőszakolni magamból egy bólintást, igazából fogalmam sincs, akarom-e látni azokat a dolgokat, amit a falra rajzolt.
A villany felgyullad a szobában, világosságot kölcsönözve ezzel a kihalt légkörbe. Szemeim önkéntelenül csukódnak le, nem akarom látni a horrorfilmbe illő jelenet valódivá válását.
-Nyisd ki a szemed! - parancsol rám, hörgő hangja visszatér torkába.
Nehézzé válik a légzés számomra, szemeim nehezek, de kényszerítem magam, hogy újra lássak. Bár ne tettem volna.
A falak fehérek, a gyomrom mégis belezsugorodik, ahogy végigkémlelem őket. Értelmetlen idézetek vannak pirossal a rikítóan fehér falra írva. Egy idézet azonban szemen szúr, gyomrom még kisebb lesz, ahogy a mosolygós fejre nézek mellette.
-Az mit jelent? - kérdezem, fejemmel a "Memento Mori" felé mutatva. Tekintetem Bonnie felé fordítom, válasz hiányában. A kezén matat, a csuklóján. Szívem a torkomban dobog, ahogy realizálom, mit is művel magával.
Összevarrja a vágását.
-A Memento Mori? - kérdezi hanyagul, csuklójából felnézve egy hanyag pillantást vetve rám. Alig meggyőzően bólintok, még mindig nem fogtam fel ezt az egész helyzetet, túl ijesztő, hogy valóságos legyen.
-Emlékezz a halálra - egy halvány mosoly kúszik fel ajkára, majd újra a kezéhez fordul.
-Miért varrod össze a sebed? - kérdezem lassan, hangtalanul.
-Fáj - válaszol gyorsan, ujjait erősen beleszúrja a bőrébe úgy, hogy szinte én is érzem a fájdalmát. A cérna átmegy a vágáson, tökéletesen befedve a kínzó sebet. Az ajkát harapja, tudom, hogy fáj neki. De engem jobban mar az, hogy miattam került ilyenné, miattam lett őrült. Miattam menekült a halálba. Minden miattam van.
-Az utóbbi időben már hozzászoktam a fájdalomhoz - súgja alig hallhatóan. A cérnát csuklóján elszakítja, a tűt a földre dobja. Tekintetét rám emeli,a csillogó szempár találkozik félelemmel teli szemeimmel. Azonban ez nem az a boldog csillogás. Szemében könnyek vannak, biztos, a fájdalom könnyei.
-Minden nap megcsinálom ezt, van úgy, hogy egy nap többször. Mikor már kívánom a fájdalmat.
Hangja egy pillanatra elcsuklik, de ezt rögtön egy akadozott sóhaj követi. nem akar sírni. Előttem nem.
-Mindent sajnálok.. - a torkom száraz, de valami kikényszeríti belőlem ezeket a szavakat.
-A sajnálatod édeskevés! - vágja hozzám erősen, ágyáról feláll, hogy a kukába dobja a maradék cérnát.
-Rengeteget fogytál.. - nézek testére, ami ijesztő. Combjai sokkolóan vékonyak, így még messzebb vannak egymástól, ami borzasztó. Kezei ernyedtek, szinte úgy tűnik, mintha semmi erő sem lenne bennük. Testét egy kórházi pizsama takarja, eltakarva törékeny testét.
-Fogalmad sincs semmiről - szipogja, teste háttal van nekem, de még így is látom rázkódó vállait. Semmit sem szeretnék most, csak megölelni, megcsókolni őt, lelki támasza lenni, segíteni, hogy együtt találjuk meg a kiutat.
-Fogalmad sincs, ebben a 6 hétben hányszor lett volna szükségem rád - megfordul, szemben áll velem. A villany még mindig ég, bevilágítva a kínzó igazságot, azt kívánom, bárcsak valamilyen láthatatlan kéz lekapcsolná, hogy ne kelljen látnom rajta a fájdalmat, amit én okoztam benne.
-Hányszor vágytam arra, hogy erősen magadhoz ölelj, és a fülembe suttogd, hogy nem lesz semmi baj - közel lép hozzám, én azonban mozdulatlanul állok, lábaim a földbe gyökereznek, és gyengék. Az is kétséges, hogy meddig tudnak megtartani engem.
-Egyszer túl mélyre vágtam - szipogja, és megáll előttem. Mélyen a szemembe néz, miközben folytatja. - Elájultam, az orvosok szerint agyrázkódásom volt. Semmi remény nem volt bennük, de bennem sem.
Arcát pár kósza könnycsepp szántja végig, lábaimnak nem tudok parancsolni, közelebb visznek hozzá. Ujjaimmal letörlöm a könnycseppeket, szívem, úgy érzem szétszakad, itt fogok meghalni.
-A halálból hoztak vissza - súgja, folyamatosan a szemeimbe nézve. - Láttam azt a bizonyos fényt. ott voltam a halál torkában, érted? És akkor valaki valamilyen Malik nevet kiabált, és azt, hogy hozzám jöttél.
Szívem hatalmasat dobban, ahogy rekedtesen kiejti a nevemet a száján. Megborzongok, és a gyűlölet, s undor, amit magam iránt érzek, felbecsülhetetlen méreteket ölt.
-Megjelentél a fény mellett - kezd megnyugodni, erősebben fúrja bele tekintetét az enyémbe. - Éreztem ajkaimon azt a különös bizsergést, amit akkor érzek, mikor megcsókolsz.
Halvány kis lépést tesz felém, mellkasunk majdnem találkozik. A levegő összeolvad körülöttünk, és úgy érzem, mintha a világ megállt volna, és csak mi ketten léteznénk.
-Visszahoztál az életbe - súgja kiszáradt ajkakkal. - Kényszerítettél, hogy éljek még, hogy ne haljak meg.
Ajkaim bizseregni kezdenek szája puha érzésétől, sóvárgok gyengéd érintése után.
-Itt vagyok, hogy együtt átvészeljük ezt - mondom remegve, hangom megtörik, ahogy lényére nézek. A tökéletlenül tökéletes test, ami utána még sohasem vágytam ennyire.
-És mi van, ha későn jöttél? - szemeit tágra nyitja, úgy néz rám. Ujjammal egy zavaró tincset hátratűrök a füle mögé, szemeiből újabb könnyek indulnak.
Közelebb hajolok hozzá, egy apró, futó pillangópuszit nyomok felhevült homlokára, szemeimet behunyom.
Sohasem érkezek túl későn, édesem.
-Ne aggódj, ezentúl itt leszek veled - súgom, de biztos vagyok benne, hogy meghallotta. - Mindig.
-Köszönöm - leheli, karjával körbeöleli a hátam.
Fogalmam sem volt, mi hiányzott mellőlem 6 hétig. Pedig a megoldás egyszerű volt. Végig itt volt, a 112-es szobában, és arra várt, hogy meglátogassam őt. Hiányoztam neki. Én pedig hiányoltam őt mellőlem, és azt hiszem, ez így tökéletes.
Mert ha ő velem van, minden tökéletes.
-Ne bántsd magad többet! - könyörgök kétségbeesetten.
Sóhajt, fejét a nyakam hajlatába dörzsöli.
-Nekem a fájdalom megnyugtatás - feleli halkan, szinte suttogva. - De erős leszek. És tartani fogom magam.
