Chapter 8: Hopeless

Sziasztok kedves kitartó olvasók! ^^ Most nem vagyok valami beszédes kedvemben, ezért csak annyit, hogy ez a rész nagyon közel áll hozzám, főleg a közepe, mikor Bonnie azokat a nyomasztó gondolatokat gondolja. (Hű, az fogalmazás..) Szóval remélem nektek is tetszeni fog! :)
u.i.: A díjat holnap kiteszem, de most nem vagyok legjobb állapotomban :(
u.i 2: A mellékelt zenével olvassátok, úgy hatásosabb! ^^

Recovery

A kapcsolatunk Zayn-nel mintha gyökeresen felfordult volna kis aktusunk után.  Észrevettem magamon, hogy akárhányszor összefutunk a házban, fejemet lebillentve pirulok el, akaratomon kívül. Ennek köszönhetően Zayn ajkain mindig egy magabiztos mosoly görbül, ami csak még kínosabbá teszi a már így is elég kínos helyzetemet. Utálom magam, hisz nem szabadott volna engednem a csábításnak, a sóvárgásomnak iránta. Engedtem magam olyan szituációba hozni, ami miatt még később bánkódásom lesz.

Éppen ezért ülök feszengve a szobában, és hallgatom Zayn egyenletes szuszogását mellettem. A hátamat az ágytámlának támasztom, próbálom előkaparni magamból a maradék önbizalmamat, ami elveszett, mikor intim helyzetbe kerültem vele. A takarót erősebben szorítom testem köré, térdeimet felhúzom, biztonságosabb helyzetbe hozva testem. A szívverésem heves, ahogy az este történtek végigpörögnek az agyamon, piszkos nyomot hagyva az elmémben. Nem akarok rá gondolni, nem akarom újra érezni azt az érzést fellobbanni testemben, amit érintése hatására éreztem. Ki szeretném törölni elmémből együttlétünk minden mocskos pillanatát, minden kimondott, piszkos szavát. Mindent, ami hozzá köthető. Az lenne a legjobb, ha itt hagyhatnám, minden történéssel, amik eddig történtek velünk. Ha csak úgy kisétálhatnék életéből, minden nyom nélkül. El akarom menekülni. Minél messzebb akarom tudni magam tőle. Veszélyes rám.

-Bonnie - motyogja, álmos hangján. A szememet egy pillanatra behunyom, és hagyok egy könnycseppet lassan végiggördülni puha arcomon. Szemeimet kinyitom, és pityeregve pillantok csuklómra. Még mindig ott díszeleg a mélyen a bőrömbe vésett "Z" alak. A gyomrom megállíthatatlanul ugrik össze arra a tudatra, hogy megjelölt, hogy megmutatta mindenkinek, hogy az övé vagyok. Nem tudom, képes leszek-e együtt élni ezzel a tudattal, vagy egyszerűen csak feladok mindent, őt, a jelölését, és itt hagyok mindent, és mindenkit.

-Közel akarlak tudni magamhoz - súgja rekedtes hangon, mire remegni kezdek. A sírás elképesztően szorítja torkomat, a szemeimben a rettegés, és a reménytelenség könnyei csillognak. Annyira elhagyatott vagyok, mindenkit elvesztettem magam körül, mindent feladtam a régi, valós életemből, minden elérhetetlen lett számomra. Csak a bezártság, a reménytelenség, a rabság marad bennem, mocskos nyomokat hagyva emlékezetemben. Nem tudom, van-e esélyem arra, hogy valaha is ki fogok innen szabadulni, vagy örökké Zayn beteges céljait fogom szolgálni. Nem reménykedek semmiben, remélem a legrosszabbat. Szívem belehasad a fájdalomba, ahogy ujjaimat végighúzom jelölése mentén. Puha bőröm érzékien simítja végig az érzéketlen sebet, ami az életembe ivódott. Ki akarom törölni onnan, miért nem lehet egyszerűen csak visszapörgetni az időt, s meg nem történté tenni az eseményeket? Minden megváltozott körülöttem, minden széthullott, és ez fájdalmas. A lelkem folyamatosan épül le, minden egyes nappal, amit vele töltök. Ki akarok lépni, abba hagyni ezt az egész mocskos játékot, és élni az életemet egy olyan világban, ahol nincsenek ilyen történések, ahol csak én vagyok egyedül, a magam ura vagyok. Ez a világ valahol messze lehet, ennek a megtalálása nehéz lehet, s fájdalmas.

-Ez alatt azt értettem, hogy feküdj le mellém - mondja enyhén bosszúsan. Testemen nem tudom visszafogni a kitörő sírásomat, fejemet lehajtva próbálom visszanyelni könnyeimet, a takarót erősebben szorítom testem köré. Egész testem beleremeg a kínzó fájdalomba, agyamon átpörög minden negatív gondolat, a bezártság, a reménytelenség érzése, az elveszettség. Teljesen elveszett vagyok, össze vagyok zavarodva, csak egy napot kérek, hogy mindent rendezzek körülöttem, hogy mindenkinek elmondjam, hogy szeretem őket, hogy mindenkitől elbúcsúzzak.

Kezeimet arcomhoz emelem, hogy letöröljem arcomon sorakozó könnycseppjeimet. Még talán sohasem éreztem magam ennyire reményvesztetten. Sírásom csillapodik, lelkem pedig folyamatosan könnyebbül meg. Testem még mindig reszket, ahogy szipogva csúszok le a takaró alá. Arcomra száradt könnycseppjeim kényelmetlen érzést adnak, de lelkemben érzett kényelmetlenség, lelki viharom jobban éget, minden külső érzésnél.

Az oldalamra fordulok, direkt kerülve, hogy Zayn-nel szemben feküdjek. Nem akarok ránézni arra a férfira, aki tönkretette, megkeserítette az egész életemet. Miatta fordult minden rosszra, minden a feje tetejére. Felforgatott mindent, a hétköznapi életemet.

-Bonnie! - hangja erősebb, és parancsolóbb, az egész testem beleremeg, ahogy a nevemet agresszív hangján kimondja. Szemeimet újra mélyen behunyom, a takarót erősebben fonom testem köré. Összegörnyedek, igyekszek kizárni elmémből az ágy mocorgását, és érzem, hogy barna szemeivel hátamat nézi. Érzem égető pillantását, ami elképesztően kényelmetlen.

-Beleuntam abba, hogy mindent hússzor kell elmondanom, hogy megértsd - karját fájdalmasan átdobja derekamon, a fájdalmat a takarón keresztül is érzem. Apró nyöszörgés bukik ki ajkaim közül, és igyekszek valami jó dologra gondolni, talán akkor csillapodik a depressziós érzésem.

-Hagyj békén - nyöszörgöm halkan, a hangom kevés, és bizonytalan.

Pont mint az életem.

-Bonnie, nem azért vagy nálam, hogy csak úgy békén hagyjalak - beszéde pimasz, érzem, ahogy a szavak mocskos jelentést kapnak, ahogy kimondja őket.  Ebbe csak még jobban beleremegek, és komoly erőfeszítést jelent számomra az ismét rám törő zokogásomat visszaszorítani. Érzem, ahogy meztelen felsőtestét közelebb nyomja hozzám, testeink között csökkentve a távolságot. Rám tör a félelem, ismét. - Itt még mindig én mondom meg, hogy mikor hagylak békén, és mikor nem, édes.

-Velem is azt akarod csinálni, mint azokkal a lányokkal, akiket megerőszakoltál? - súgom elhalóan, pulzusom az egekben van.

-Szállj ki a takaró alól - mondja egy lehelettel, rekedtes hangja borzongató. Még sohasem találkoztam hozzá hasonló, érdes hangú emberrel, ez valami különösen mocskos képességének egyike lehet.

-Megerőszakolsz? - egész testem remegni kezd, ahogy derekam felett átnyúl, megfogja a takaró szélét, és egy könnyed mozdulattal leveszi testemről. Libabőrös leszek, hisz csak egy vékony pólót viselek, egy leheletnyi fehérneművel.

Kibújtat a takaró alól, az anyagot az ágy másik felébe dobja, majd ujjait oldalamon érzem. Közelebb hajol hozzám, lehelete csiklandozza a nyakamat, ahogy nyakam hajlatához hajol. Forró levegőt fúj kimelegedett bőrömre, mire ajkaimon önkéntelenül szökik ki egy kisebb sóhaj. Ajkai nyakamra tapadnak, nyelvével érzékien köröz forró bőrömön. Aprót nyöszörgök a kellemesen bizsergető érzésre, azonban lelkemben újra fellobban az a keserű érzés, ami arra ösztönöz, hogy előrébb mozduljak, ez által elszakadva tőle.

-Bonnie - morogja, és derekamnál fogva erőszakosan visszaránt magához. Könnyeim újra útnak erednek arcomon, de ez most nem az az idő, mikor sírnom szabadna. Ajkamba harapva tűröm jéghideg ujjainak érintését, amik végigszántanak felfelé a hasamon, majd megállnak a melleimnél. Aprót felnyögök, ahogy erősen belemarkol, a lelkemben lévő keserű érzés kezdi felemészteni egész testem, megakadályozva az öröm áramlását. Fogai erősen beharapják bal fülcimpámat, csípőjét enyémnek nyomja. Érzem fenekemnél a kemény dudort nekem nyomódni, mire könnyeim eszeveszett csorgásba kezdenek az arcomon. A keserűség felemészti testemet, lelkemnek nem tudok parancsolni, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy elállítsam sírásom. Lelkem csak könnyebbséget akar, megszabadulni minden rossztól, ami a napokban történt velem. Kiadni magamból azokat a dolgokat, amik bántanak, amik teljesen felemésztenek belülről. Lelkileg egy összetört, megviselt roncs vagyok, kinek nincs önálló, szabad élete, csak egy érzéketlen, belül felőrölt baba. Akinek életét egy férfi irányítja, mivel még ahhoz is gyenge, hogy harcoljon. Belefáradt a tiltakozásba, csak egy egyszerű, s fájdalmas sóhajjal reagálja le durva mozdulatait.

-Nem akarok hozzád tartozni - mondom halkan, de biztos vagyok benne, hogy meghallotta. Fogai erősebben harapják fülcimpámat, annyira erősen, hogy már fájdalmas. Kezeit hasamhoz vezeti, közelebb húz magához.

-Ez miatt már kár sírnod, édes szívem, ugyanis már régóta hozzám tartozol - érzem hangjában az önelégült mosolygást, és van valami félelmetesen magabiztos beszédében, minek hatására újabb görcs tör rám. Még sohasem éreztem magam ennyire gyengének belülről, teljesen leépít lelkileg.

-Utállak! - úgy beszélek, mintha meg akarnék halni. Mintha a halálomba akarnék futni. Biztos vagyok benne, hogy bátorságomért fizetni fogok még, de most szeretném, ha tudná igazából az érzéseimet iránta. - Utállak, amiért tönkretetted az életemet, nézz rám! Nézz rám, mit látsz? Egy roncsot látsz! Te tettél egy ronccsá az idióta, perverz mozdulataiddal! Azóta épülök le, mióta hozzád kerültem, nézz rám! Szerinted egy élettel teli lány vagyok, aki elvisel téged? Nem vagyok már semmi, nincs bennem élet, elveszed minden életkedvemet! Utállak, meg akarok szabadulni tőled, meg akarok halni, hogy ne legyek veled többet, hogy ne kelljen kínok között élnem!

Remegni kezdek karja alatt, ahogy egy újabb sírógörcs ér el. Testem összegörnyed, szorítása megmerevedik remegő testem felett. Valószínűleg elakadt a szava kirohanásom miatt. Lelkem könnyebb, és a tudat, hogy elmondtam neki mindazt, ami már régóta fogalmazódott bennem, könnyebbé tesz, és már sírásom is csillapodik.

-Em, én.. - dadog zavartan, amint elhalkulok.

-Nem kell megmagyaráznod. Ahhoz már túlságosan sokat rontottál, hogy egy egyszerű magyarázattal jóvá tegyél mindent.

-Akkor mit tegyek? - leheli halkan, felkarjára támaszkodva helyezkedik el, így minden gond nélkül tudja fürkészni könnyes arcomat.

-Engedj elmenni, és felejts el engem - súgom halkan, egy könnycseppet engedve útjára arcom puha bőrén. - Örökre.

-Nem tehetem - arcomból ujjával elsimít egy tincset, ujja érintésétől megborzongok. Egyetlen érintésével eléri, hogy kész legyek tőle, és ezért félek tőle annyira.

-Miért?

-Mert már túlságosan fontos vagy ahhoz, hogy elengedjelek - nyom egy futó puszit az arcomra, és érzem, hogy a matrac megmozdul alattam. Ellöki magát az ágytól, és gyors léptekben kisétál a szobából, egyedül hagyva engem nyomasztó, s boldog gondolataimmal. Igyekszem letagadni heves szívverésem, de ahogy arcomra egy őrült nagy mosoly telepedik, inkább hagyom, és takarómmal mélyen betakarózva alszok el, pillangókkal a gyomromban.