Chapter 13: Heart beats faster

Sziasztok Olvasóim!

Rengeteget gondolkodtam, mielőtt hosszú napok után leültem a gép elé, és ránéztem a blogra. Mindig itt virított a neve bejelentkezéskor, rákényszerítve engem arra, hogy mindig ránézzek, és elcsodálkoztam, mikor 30 megjelentést jelzett! Tudom, hogy ez másnak kevés lenne, de nekem hatalmas inspiráció volt. Ehhez jön még egy Kedves Olvasómmal való beszélgetés Facebook-on, akinek szintén sikerült lelket öntenie belém, remélem, a jövőben még tudunk együtt dolgozni! :) ÉS igazából akkor akartam visszatérni, mikor kész lesz a dizi, de nem bírtam várni! :D

Ezért visszatérésem ajándéka képpen, itt van a 13. rész, és remélem, ez után már nem kell "kényszerpihenőket" tartanom! :)
ELNÉZÉST KÉREK A LEPUSZTULT DESIGN MIATT, HAMAROSAN MEGJÖN A FEJLÉCEM, AKKOR SZEBB LESZ! X

Szoros ölelés minden kitartó Olvasónak,

Eleanor Blue x

________________________

_________

 Kedves Idegen!

Hozzád írok most, mivel Te vagy itt az egyetlen ember, aki nem ismeri a történetemet, és nem ítélkezik rólam. Mert mindenki ezt tette, akár tudja min mentem keresztül akár nem. Beléd kapaszkodom, bár nem ismerlek Téged és te sem engem. De ez nem baj.

Gondoltad volna rólam, ezt? Természetesen nem azt, hogy írok neked, bármennyire is furcsán hangzik. Azt, hogy fogok tudni még mosolyogni. Helyesbítenem kell, őszintén mosolyogni. Gondoltad volna rólam? Reménykedtél bennem, hogy sikerülni fog? Biztosan nem, hiszen nem is ismersz. De megcsináltam! Sőt, nem csak mosolyogni tudok, már nevetni is. És nem csak "mű", hanem igazi, olyan, mint régen. De ez persze csakis akkor történik meg, ha Ő velem van. Ő segített át mindenen, de Ő is sodort bajba. Ennek ellenére észrevette hibáját, tudatosult benne, hogy rosszul csinálta, és a legnagyobb tettet vitte véghez, amit ma már csak kevés ember tesz meg - mellettem volt. Én pedig, naiv kis lány, elfogadtam erőfeszítéseit, hiszen értem tette. Csakis értem.

Nem jött be hozzám sok ember, sőt, a kezelőorvosomon, Zayn-en, és pár nővéren kívül senki. Hogy őszinte legyek, márpedig azért írok, hogy végre valakinek tényleg mindent elmondjak, nem is hiányzott senki más. Ők azért jöttek, hogy segítsenek rajtam, és nem ostoba, idétlen szöveget pofázni, hogy miért csináltam mindezt. És a segítségükkel kikeveredtem a depressziómból. Igen, depressziós voltam, de nem szeretem így kimondani. Miért ilyen rossz érzés ezt kimondani? Inkább kimondom azt, hogy részeg, vagy drogos, de ezt, hogy depressziós, nos, ezt utálom. Nem mintha drogos lennék, nehogy félreértsd! Csak próbáltam hasonló negatív szavakat írni neked, amiket jobban szeretek kimondani.
Megértem, ha már meguntál. Sok ember mondta már, hogy vidám hangulatomban őrülten sokat tudok beszélni, és ennek a fele vakvágányra vivő rizsázás. De aki ismer, az tudja, hogy mostanában nem voltam vidám hangulatomban, ezért nem is láttak engem vidámnak. De nekem az hatalmas löketet adott, hogy kigyógyultam egy olyan betegségből, ahonnan csak kevesen keveredtek ki. Le sem tudnám tagadni az arcomon szétterülő vigyort.
Huppsz, jött az orvosom, gyorsan abbahagyom, nehogy azt higgye, hogy a végrendeletemet írom.
További szép napot!
Bonnie L. Xx

Mosolygok, ahogy az orvosra nézek, aki vigyorral az arcán jön felém. Biztosan büszke felépülésemre, mindenki az körülöttem. Senki sem hitte volna, hogy sikerülni fog, még én sem. Azt hittem, itt fogom halálomat elérni, a vérrel festett minták között. Azóta a falakat lefestették, hogy távozásom napján ne essek vissza a betegségbe, véremet látva. Féltek, hogy talán újra önkínzási hajlamaim lesznek, inkább megelőzték a legrosszabbat. És ezért hatalmas köszönet nekik.

-Látom, sokkal jobban van - mondja mosolyogva, és közelebb sétál hozzám.

Álló helyzetbe tornázom magam, így vele szemben állok. Sajnálom, hogy a fekete karikákat szemei alatt én okoztam, arca mintha ezer évet öregedett volna ebben a 6 hétben. Az ajkamba harapok, de a mosolyt tartom az arcomon, hogy lássa rajtam, tényleg jól vagyok.

-Igen, és köszönök szépen minden türelmet, amit nekem szenteltek! - mondom boldogan, és magamhoz ölelem. Kicsit meglepődik furcsa érzelmi kitörésemen, de nevetve visszaölel.

-Nagyon rossz volt magát úgy látni - mondja halkan, egyenesen a fülembe súgva.

Behunyom a szemem, és végigpörgetem az eseményeket a fejemben. Megpróbálom beleképzelni magam az ő szerepébe, hogy ő hogy élhette meg, hogy neki milyen lehetett egy reménytelenül halni akaró lányt kezelni, és kihozni mély gödréből.

-Igazán sajnálom.. - súgom elhalóan, vállába temetve az arcom.

Túl sok érzelem szabadult fel bennem újra, sírni van kedvem, de most nem azért mert szomorú vagyok - a boldogságtól sírnék, a megkönnyebbüléstől, az újra élni akarástól.

-Rengeteget köszönhet a barátjának - tol el magától az orvos, az arcán lévő reményt adó mosoly egy pillanatra sem csillapodik. - Minden nap itt ült, és tiltakozott, mikor azt mondtam, hogy nem jöhet be magához. Azt mondta, annyi dolog lett volna, amit el akart mondani magának, de nem tudta.

Indokolatlan vigyor görbül ajkaimon, valószínűleg Zayn szóba hozása miatt. Meghallom a nevét, belsőm megremeg, ajkaimon pedig idióta vigyor görbül. Ez normális?

-Látszik, hogy nagyon szereti magát - súgja mosolyogva, ajkai még inkább felfelé görbülnek, ahogy látja, hogy elpirulok.

-Ha szabad ilyet elmondanom.. - rágcsálom az alsó ajkam, kínosan gondolkodva, hogyan szedjem össze gondolataimat. -, még nem mondta ki nekem. Nyíltan nem - nyögöm kínosan.

Arcomra pír kúszik fel, égetve bőrömet. Az orvos végigsimítja arcomat, amit amúgy tolakodásnak vennék, sőt zaklatásnak, de most jól esik, hogy törődik velem, ha Zayn nincs a közelemben.

-Nekem már elmondta - mosolyog biztatóan, mire felpillantok rá.

-Igazán? - a szívem hevesen kalapál, megduzzad a boldogságtól, a vigyor levakarhatatlan sebként települ rá ajkaimra.

Az orvos biztató bólintása éppen elég ahhoz, hogy nevetve újra magamhoz öleljem, de most már ő is erősen megölel engem. Ha valaki azt mondja nekem, hogy depressziós leszek, és 6 hét elteltével boldogan, nevetve fogom magamhoz ölelni a kezelőorvosomat, valószínűleg hülyének nézem. De ez tényleg igaz, tényleg megtörtént.

-És itt várja magát az ajtó előtt - egészíti ki nevetve, és elhúzódik tőlem. - Én igazából csak azért jöttem, hogy átadjam a papírjait, és kijelentsem, hogy már teljesen felgyógyult!

-El sem hiszem, de tényleg.. - gondolkozok el, de hamar leállítom magam. Nem szabad gondolkoznom, élnem kell, nem az egész életemet a gondolkodásnak szentelni. Túl sok időt pazaroltam már el erre, itt az ideje, hogy csak engedjem magam sodródni az árral, itt az ideje, hogy éljek. - Köszönök. Mindent.

-Ha szabad ilyet mondanom, remélem nem találkozunk többet - villant rám egy erőltetett mosolyt, mire hangosan felnevetek. - Behívom a barátját.

Egy bólintással búcsúzom el tőle, a papírokért nyúlok, amiket az ágyamra dobott.

Tünet: Depresszió.
Kezelési idő: 6 hét.
Kezelési mód: Gyógyszer.

Itt felnevetek, hiszen nem a gyógyszerek voltak, akik kirángattak a gödörből. Ha Zayn nem jelent volna meg, még mindig vergődve feküdnék az ágyban, valamilyen ismeretlen gyógyszer hatása alatt.

-Édes - egy rekedt hangot hallok, ami kiejti a nevem.

A papír kiesik kezemből, felpillantok az illetőre, aki belépett a szobámba. Ajkai felfelé görbülnek, látva a reakciómat. Lábaim földbe gyökereznek, ajkaim kissé elnyílnak, és kiszáradtak. Egy mosoly kúszik fel arcomra, ahogy látom őt közeledni felém. Még mindig észveszejtően gyönyörű. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha egy férfira fogom mondai, hogy gyönyörű, de őrá egyszerűen nincs más szó.

Közel ér hozzám, testünk összeforr egy pillanatra, leheletét érzem arcom puha bőrén. A mosoly még  díszíti ajkait, ujjával egy hajtincset simít el arcomból, ami zavaróan lóg ki a többi közül. Puha érintésére minden izmom összeugrik, szívem hevesebben ver. Szememet egy pillanatra behunyom, élvezem érintését, ami annyira hiányzott már.

-Ebben az egy napban is megőrültem a hiányodtól - súgja halkan, az ajkába harapva.

-De már itt vagyok, épen és egészségesen! - jelentem ki vigyorogva, mire aprót felnevet.

Védelmező karjait derekam köré fonja, közelebb csábítva ezzel engem testéhez. Teljesen összeforrunk, lelehetünk összeér, ahogy ajkaink közül kibukik egy sóhaj. Hiányzott már teste melege, hogy magához öleljen, hogy susogjon a fülembe édes dolgokat.

-Hiányoztál, édes - suttogja, majd ajkait gyengéden az enyémekre helyezi.

Kínzóan lassan kezdi el mozgatni őket az enyémeken, szemünket lehunyva merülünk el mind a ketten a pillanatban. Kezeimet felcsúsztatom a hátán, a tarkóján keresztül a hajába fűzöm ujjaimat, közelebb húzom ezzel magamhoz. Megbénít csókjával, testemben mintha áramütés futna végig, pusztán attól, hogy derekamnál fogva közelebb húzott magához.

Elválik tőlem, mosolyog, ahogy végigsimít ajkain. Szemei mindvégig engem néznek, a csillogó szempár találkozik az enyéimmel, amik eszeveszettül csillognak. Talán még sohasem éreztem ekkora boldogságot, mint most. Akkor sem, mint amikor Jake először csókolt meg. Azt hittem, annál jobb élményen nem lesz, de jött Zayn, és minden elképzelésemet felborította.

-Induljunk, szerelmem - mondja mosolyogva, és a földön pihenő lapokért nyúl, amiket akkor ejtettem le, mikor megjelent az ajtóban.

Arcomon megjelenik egy hatalmas mosoly, lenyúlok Zayn kezéért, mire értetlenkedve néz rám. Felhúzom a földről, mosolygok, és lábujjhegyre állok. Egy magasságba kerülök vele, ajkaimat az övére helyezem, és kínzóan kezdek beszélni.

-Hagyd a papírokat. Veled akarok lenni.

Alsó ajkába harapok, érzem mosolyát, majd kezeit a derekam körül.

-Az érzés kölcsönös, szerelmem.

Erős csókot nyom ajkaimra, szorítása erősebb lesz a derekam körül.

-Induljunk.

Ujjainkat összekulcsolja, és most először hagyom úgy el a kórtermet, hogy nem vagyok valamilyen gyógyszer hatása alatt. Most Zayn kábított el. Ő a drogom.