Chapter 15: Rossz sávból

Drága Olvasóim! Itt is lennék, bár kételkedtem benne, hogy túlélem a történelem órát, de itt vagyok, túl a dolgozaton, felfrissülve :D Azonnal nekiálltam megírni a részt, és tádámm, kész is lettem vele. Igazából nem szeretnék semmit sem mondani, mindenki döntse el, hogy milyen lett. :)
És úúú, trágár szavak vannak benne, és aki nem szereti a durva jeleneteket, annak nem ajánlom!
Elképesztően rövid lett, bocsánat!
Sokszor ölel Titeket,
Eleanor Blue xx
U.I: A díjakért hatalmas köszönet, holnap ki is teszem őket! Xx
U.I2:  A wordom bekakilt, és ezt nem tudom miért kellett ideírnom :D

Zayn Malik:

Loholva lököm be a bejárati ajtót, Bonnie tehetetlen testével együtt. Hátammal az ajtónak dőlök, így pillantásom találkozik Bonnie-éval. Megkönnyebbülve fújom ki az eddig bent tartott levegőt. Elfutottam, sikerült. Most megúsztam, pedig megérdemeltem volna hosszú időt a börtönben a tettem miatt. De ezt persze Bonnie-nak nem mondhatom el, hiszen az a maradék kis érzelemszál is szétszakadna köztünk. Nem akarom az ügyeim miatt veszélybe sodorni őt, legboldogabb részét életemnek.
-Ez most mi volt? – kérdezi éles hangon. Kezét csípőjére teszi, szúrós szemekkel néz engem. Utálom, ha olyan dologba üti bele az orrát, amibe nem kellene. Nem rá tartozik, miért nem lehet egyszer, csak egyszer, magában tartania a kérdést?
Szemeimet behunyom, és veszek egy mély sóhajt. Nem volt szándékos, hogy kinyírtam azt a faszt. Megérdemelte, túl sokat tudott, veszélyt jelentett ránk. Ráadásul hallottam pár dolgot róla, a pletykák szerint ha megtud valamit valakikről, azonnal köp a zsaruknak. Nem kockáztathattam, nem az én bandámmal.
-Hallod?! – kiabálja, hangja meg-megremeg az elfojtott dühtől, és a félelemtől. Remeg az idegtől, szinte teljesen felemészti az előttem álló lányt. Szeme szikrákat szór felém, én pedig akkor kívánom először, hogy bárcsak elsüllyedhetnék. Jó mélyre. Piszkosul szar érzés, hogy az bámul téged rezzenéstelen arccal, és az szitkozódik magában, és küld el téged a picsába, aki a legtöbbet jelenti mocskos világodban.
-Mond el, vagy örökre búcsút mondhatsz nekem! – mélyen az ajkába harap, igyekszik kizárni dühét, és inkább nyugodtságot mutatni felém – ami most egyikünknek sem egyszerű.
-Faszság az egész – vonom meg a vállam, félve a reakciójától.
Szemei szűkülnek, arca eltorzul, ahogy végignéz rajtam.
-Szerinted faszság az egész, szerintem meg az életünk múlt rajta!
Mondatát nyugodtan kezdte, de kiabálva fejezi be. Azt kívánom, bárcsak olyan nyugalmas lenne, és viccként fogná fel a dolgokat, mint bármelyik üresfejű tyúk, akiket csak az érdekelt, hogy valaki megdugja őket.
-Mi a faszért kell minden dolgomba beleavatkoznod? – kiabálom, hangosabban, mint szeretném. Tényleg nem akarok vele veszekedni, de ezzel a húzásával kivágta nálam a biztosítékot. Nagyon jól tudja az életemet. Mégis akadályokat keres, vagy szimplán csak kedvet érez veszekedni velem.
-Hidd el, elkerülnélek, ha nem kellene veled élnem! De sajnos miután ez kivitelezhetetlen, sajnos kénytelen vagy elviselni, ahogy beleavatkozok a dolgaidba! – hangja csöpög a gúnytól, provokálóan néz végig testem minden pontján. Kibaszottul zavar, nekem kellene felzabálnom testét szemeimmel, nem pedig neki. Összeszorított fogakkal tűröm, ahogy tekintete megáll jobb kezemnél.
-Mit gondolsz most? – szűröm ki a fogaim között.
Tekintete undorba fordul, mintha egy senkiházi állna előtte, aki utál. – Azt, hogy vajon hány ember halhatott már meg ezek miatt a kezek miatt.
Megforgatom a szemem, tekintetét elkapja rólam. Sejthettem volna. Mindjárt arra gondol, hogy vajon hányan eshettek áldozatul nekem. Bele sem gondol abba, miért harcolunk minden nap, csak a rossz oldalát látja az életemnek. Az erőszakos, ölni készülő Zayn-t látja bennem, aki csak meg akarja dugni. Teljesen máshogy kellene ismernie engem.
-Hogy ölted meg azt az embert?
Rekedtesen felnyögök kérdésére. Most komolyan érdekli, vagy csak azt teszi, mintha érdekelné? Kibaszottul összezavar engem ez a nő. Egyik pillanatban imádnivaló, a másik pillanatban sugárzik belőle a feszültség.
-Pont azzal a kezemmel vertem ki belőle a szart is, amelyiket az előbb olyan sokáig nézted – válaszolom gúnyosan, mire egy provokáló nevetés bukik ki ajkain.
Arca undorba torzul, jobban, mint eddig bármikor. Normális esetben nem szórakoztatna ennyire, ahogy néz rám, de most elmosolyodom utálatán. Az irántam érzett utálatán. Így még vonzóbb, ajkait hívogatóbbnak találom, szinte kívánja, hogy csókoljam meg. De nem akarom megadni neki ezt az örömöt, hogy ennyire könnyen magához tud csábítani. Küzdjön értem. Tudom, hogy ő is akar engem. Kíván engem. Nem akarok mindig én kezdeményezni.
-Megígértem, hogy elviszlek valahova. Ez még áll? - kérdezem tőle, mosollyal az arcomon.
-Ha letörlöd ezt az undorító vigyort a képedről, akkor igen - válaszol hanyagul.
Szemöldökömet felvonom, és közelebb lépek hozzá. Nem szoktam meg a flegma válaszokat. Mindenki tisztel a bandában, hiába nem én vagyok a vezető. Elvárom, hogy egy nő is tiszteljen. Számomra sértés, ha egy olyan nem tud normálisan válaszolni, aki egy szinttel alattam látszik.
Csábítóan ajkába harap. Tudom, nem az volt vele a célja, hogy felizgasson vele, de sikerült neki. Hátralép egy lépést, így háta ütközik előszobám falával. Hiába teszi kezeit mellkasa elé, erőm jóval leküzdi az övét, úgy, mint a parkban.
-Nem hiszem, hogy tisztában vagy a szabályokkal, Larsson! - motyogom, testemet teljesen az övéhez préselve. Egy apró sóhaj hagyja el tökéletes ajkait, mire önkéntelenül dörgölöm csípőjét az övéhez. Magamban szitkozódok, engedem magam sodródni a vággyal, ami hozzá köt. Magához bilincsel minden tettével, pedig most semmit sem csinált. Felizgulok rá, ez pedig a legnagyobb baj.
-Nem fogom engedni, hogy velem is ugyanazt tedd, mint azzal a férfival, Malik! - szűri ki fogai között, kitartóan néz a szemembe. Tenyerem újra arcán landol, ugyanazon a piros folton, ahol a parkban is ütöttem.
-Nem veszed észre, hogy ha nem csinálnád ezt, akkor nem fájna egyikünknek sem? Magadat kínzod ezzel, és nekem is fáj, hogy meg kell ütnöm téged. Nem tenném, ha nem viselkednél így velem. Ezt te is tudod. Mégis mindig belém kötsz, és kényszerítesz rá, hogy megüsselek. Hidd el, ez nem csak neked fáj, hanem nekem is.
-Pff - gúnyosan felhorkan, majd tekintete újra megtalálja az enyémet, mélykék szemei az enyémbe olvadnak. - Rengeteg minden fájt már, amióta veled vagyok. Gondolom nem kell sorolnom, igaz?
Ha a depressziójára gondol, akkor rögtön beleverek a falba. Utálom, állandóan ezt hozza fel mentségeként. Lépjünk túl rajta, nehéz volt, de kiheverte.
-Szóval érted, miről beszélek. Ezek az ütések pedig..hidd el, megszoktam már a fájdalmat tőled. Senki sem bántott annyiszor, ahányszor te, Zayn. Nehogy azt hidd, fájdalmat okozol nekem ezzel, mert nagyon nem!
Öklömet beleverem a falba, pontosan Bonnie feje mellé. Sikít egy aprót, és balra ugrik, hogy kikerülje fájó öklömet.
-Bazd meg! - kiabálom, és újra beleütök a falba. Az adrenalin szétterjed testemben, akadályozva a helyes gondolkodás útját. Csak ki akarom valakin élni a dühömet. És nem érdekel, ha ez a valaki egy lány lesz most. Itt van, kéznél.
-Ha most arra készülsz, akkor verj meg, tedd azt, amit azzal a férfival tettél! Tudom, hogy azt tervezed magadban, mennyire jó is lehetne majd mesélni a haveroknak, milyen volt egy élettelen lányt megdöngetni! Semmivel sem vagy más, mint az az ember, akiről beszéltél! Mindketten undorítóak vagytok! - kiabálja, egyenesen szemembe.
Nem bántanak meg szavai. Már semmi sem bánt meg engem.
Tenyerem erősebben csattan az arcán, ujjaimon érzem forró könnyeit. Ha most nyugodtabb lennék, valószínűleg elkezdene érdekelni, vajon miattam sír-e. De most túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy erről gondolkodjak.
-Gyerünk Zayn, üss meg! Erősebben! Rúgj meg, egyenesen a gyomromba, hogy mosolyogni tudj azon, hogy a földre rogyom, és könyörgöm neked a kegyelemért!
-Kibaszottul gyorsan fogd be a szád! - ordítom, hangom meghaladja az övét.
Szipogva rám pillant, szemében azonban még mindig magabiztosság van. Nem hiszem el, háromszor megütöttem, és még mindig tartja magát, még mindig képes tartani magát.
Megragadom csuklóját, és magam után rángatom ki az ajtón. Semmi mást sem akarok, csak megmutatni neki azt az életet, ami ilyenné nevelt engem.
Kezeim remegnek, az ideg elképesztően dolgozik testemben. Bonnie csak szipog mellettem, valószínűleg túlságosan fél felszínre engedni zokogó sírását.
Nem érdekel Bonnie. Csak egy lány, aki nem is fontos nekem.
Belököm az autómba az anyósülésre, én pedig kocogva megkerülöm terepjárómat. A légzésem még mindig heves, de igyekszek bebeszélni magamnak, hogy semmi értelme stresszelnem magam egy lány miatt.
Meg tudtam volna ölni. Meg tudtam volna verni úgy, hogy végleg behunyja a szemét. De valami ott lobogott a szemeim előtt.
Egy mosoly.
Egy apró érzelmi szál.
Bonnie mosolya.
Bonnie-hoz kötődő érzelmi szál.
Gyorsan beülök az ülésre, és kapkodva beindítom a kocsit. Gyorsabbra tempóra ugratom, igyekszem kizárni Bonnie szipogó hangját mellettem, és csak az útra koncentrálni. Tövig nyomom a gázt, lehetetlen tempóban haladunk előre.
Hangosan szitkozódok szipogásai miatt, lenyúlok, hogy bekapcsoljam a rádiót, és engedjem, hogy max hangerőn üvöltsön valami őrült zene.
-Bassza meg! - kiabálom, a rádióval matatva.
-Zayn, vigyázz..
Elég egy pillanatra felpillantanom a rádióból, hogy lássam magam előtt az autókat.
A rossz sávból.