Chapter 16: Halott, de nagyon is él

Zayn Malik:

Egész éjjel Bonnie mellett maradok, erősen szorítom a kezét. A mellette lévő gép másodpercenként csipog, jelezve, hogy még köztünk van, szíve még nem adta fel a harcot.

Ha már ő igen.

Néhány könnycsepp szárad selymes bőrére, ami a szemeimből szökik ki. Már százszor elátkoztam magam, amiért ilyen helyzetbe sodortam mindkettőnket. Hogy lehettem ilyen hülye? Nem voltam magamnál, mégis kocsiba ültem, és még azt a kibaszott rádiót is állítgatnom kellett. Soha nem fogom megbocsátani magamnak, ha komolyabb sérülése lesz, miattam.

Hiába szólítgatom, nem mutatja, hogy velem lenne. Az orvosok az operáció után orvosi kómába helyezték, hogy könnyebbé tegyék számára a miattam okozott fájdalmat. Hiába várom, hogy visszatérjen hozzám, nem mutatja, hogy velem lenne.

Ilyenkor annyira utálom ezt a tehetetlenséget. Csak várok, és reménykedek. Közben pedig felemészt a reménytelenség. A műtét után az orvos beszélt velem, elmondta, hogy lélekben fel kell készülnöm a legrosszabbra. A túlélési esélyei igen csekélyek, a kómából való felébresztés végzetes lehet számára.

Már ha megéli a felébresztést.

Fejemet kezére hajtom, és úgy engedem forró könnyeimet bőrére folyni. Hogy lehettem ekkora balfasz?

-Za..

Szemeim kikerekednek, az ujjaimat egy enyhe szorítás éri, mire felkapom a fejem.

Semmi életjel.

Csak egy szorítás volt?

-Bonnie – lehelem halkan, és közelebb hajolok hozzá. Ajkai hívogatóak, kellően teltek, és élénk rózsaszínűek. Mellkasa lassan emelkedik, ha az ember nem figyel, észre sem venné. Haja barna fürtökben esik a párnára, elterülve feje körül. Szemét behunyja, én pedig szinte kényszert érzek rá, hogy simítsam végig az arcát, hogy tekinteté újra csillogva, és játékosan rám emelje. – Ha hallasz, ha értesz, ha velem vagy, mondj valamit! Vagy csak szorítsd meg újra! Vagy bármit, csak tudjam, hogy itt vagy!

Újabb könnycsepp esik testére, ezúttal az arcára, ahogy felé hajolok.

Már megint balfasz voltam. Kértem, hogy mondjon valamit, akármennyire is kómában van.

Meg akarom csókolni. Érezni akarom azokat a telt ajkait az enyéimen. Kicsinál, hogy nem érhetek hozzá.

Úgy érzem, mintha érezné, hogy itt vagyok vele. Mintha tudná, hogy végig itt ültem, annak ellenére is, hogy pihennem kellett volna.  A műtétre is bementem volna, ha az orvos nem szól rám, hogy nem nekem való terület. Igaza van.

Miért van az, hogy mindig az ússza meg, aki miatt az egész történt? Nem neki kellene élet, s halál között lebegnie. Nem neki kellene előttem feküdnie, kómában lennie, szenvednie. Miattam van az egész, ezt nem tudom letagadni.

-Zayn..

Újra rápillantok, reménykedve. Száraz ajkait résnyire nyitotta, úgy formálta a szavakat. Így csábítóbb lett, kérlelve, hogy helyezzem enyéimet azokra a telt, száraz szájakra.

-Ne erőltesd, hogy pislogsz! Ne nyisd ki a szemed, ne beszélj! Próbálj meg visszapihenni. Itt vagyok – egy erőltetett puszit nyomok arcára, ami az ő illatától szikrázik. Az ő ellenállhatatlan, vanília illatától.

Nyel egyet, majd újra kinyitja ajkait. Tekintetem levándorol rájuk, de visszakapom, hogy a szemére nézhessek. Olyan lélegzetelállítóan gyönyörű.

Szemét hirtelen kinyitja, a régi mélykék szemek helyett most fagyos, hideg, üres, világoskék szemek pillantanak vissza rám. Hátrálok az üresség miatt, amit szemében látok. Mi a fasz?

-Zayn – hörgi, szájából egy vércsík indul állán lefelé, végigsúrolva a nyakát. Szemeim kipattannak, ahogy végignézek rajta. A világoskék, üres szemeken. A vércsíkon, ami már szája mindkét oldalén csurog lefelé.

Testemben teljesen megfagyok, hátrálok az ablak felé. Még csak most vettem észre a sötétséget a fagyos szobában.

-Gyere ide! – hörgi, és fejét vontatottan felém fordítja. Ha eddig nem lettem volna teljesen ideg, akkor mostanra az lettem.

Tétován kezdek felé sétálni, félve bármilyen reakciótól, amit ő közvetítene felém. Annyira félelmetes a vércsíkkal a nyakán, a világoskék, üres szemekkel.

Bonnie élőhalott volt. Bonnie halott volt.

Bonnie mégis felébredt.

Mi a fasz?!

-Bonnie, minden rendben? – beszartam, mint egy idióta fasz. De bazd meg, még sohasem kellett félnem egy élőhalott lánytól, aki nem mellesleg kómában van. Volt. Fogalmam sincs. – Hívjak orvost? Vagy… nővért? Öhm… mit csináljak?

-Gyere ide! – szól rám erőteljesebben, mire még jobban összeszarom magam. Felé lépkedek, már majdnem az ágyánál vagyok. Nem néz rám, tekintetével a plafont nézi, ajkából még mindig vörös vércsík folyik.

-I-Igen? – dadogom, és teljesen hozzá sétálok. Tudom, hogy ezt akarta.

-Magyarázd meg! – kiabálja, bár hangja inkább egy szörny hangjára hasonlít, annyira rekedt, és hörgő.

Szemöldökömet összeráncolva nézem őt, meg sem próbálom megérinteni.

-Mit? – teszem a teljes idiótát, mint akinek fogalma sincs, mit kellene megmagyaráznia. Valószínűleg a balesetről akar beszélni, de könyörgöm, felriadt a kómából, én pedig, mint a jógyerek, azon izgulok, nehogy megegyen a hangjával. Rémisztő.

Tekintetét felém kapja, belém pedig mintha villám csapott volna. Szemeiben lévő erek vörösre duzzadtak, pont úgy néznek ki, mint az enyéim, mikor erősen drogozott állapotba küldöm magam. Pedig Bonnie nem drogos. Bonnie most élő vagy halott?

-Nagyon jól tudod! – ordítja, és könyökét teste mellé teszi, hogy fel tudjon támaszkodni. Ez nekem nem lesz jó. Sürgősen le kell állítanom, ha jót akarok magunknak. Szólnom kellene az orvosnak, hogy Bonnie – nem is akár hogyan – felébredt a kómából. De ahhoz oda kellene jutnom a telefonhoz, ami pedig Bonnie másik oldalán van. Lehet, hogy közben felfal, és egészben lenyel. Kinézem most belőle, szívesebben teázgatnék Bin Ladennel, mint Bonnie-val „beszélgetni”. Talán ez csak előjáték, amíg éhesebb nem lesz, és nem lesz képes felfalni.

Ideje lenne leállni, az idióta gondolataimat az összes faszsággal az agyam hátsó részére küldeni, és inkább figyelni ennek a megőrült lánynak a mozgását felém.

Úgy mozog, akár egy robot, ahogy feláll az ágyról, és felém sétál.

-Tudod, miről beszélek, ne tedd itt a hülyét, hogy nem tudod! Ha nem babráltad volna azt a kibaszott rádiót, minden normális lenne, de neeeem, neked piszkálnod kellett! – hörgi képembe a szavakat. Közben én a fal felé indulok, háttal, Bonnie pedig követve mozgásomat, előttem sétál.

Felébredt a kómából, bassza meg! És itt járkál előttem, mintha minden teljesen rendben lenne. Most komolyan, valaki ébresszen fel ebből a kibaszott rémálomból!

 -Tudod most megint mit érzek? Nem, biztosan fogalmad sincs róla, hiszen nem neked kell megint kórházban feküdnöd! Annyi esélyt adtam már neked, de mindet eljátszottad. Annyiszor bocsájtottam meg neked, de mindig újabb, s újabb fájdalmat okoztál.

A falhoz szorít, tehetetlenül vonaglok. Pizsamájából előhúz valamit.

Egy éles tárgyat.

Pengét?

Ó, a szarba!

-Mivel megjelöltél engem, pontosan az első veled töltött reggelen, úgy gondolom, ideje visszaadnom ezt – elvigyorodik, és kezébe veszi alkaromat, és a bőrömhöz emeli a pengét. – Hogy mindig emlékezz arra a szemétre, akit mindig tönretettél.

Belenyomja a bőrömbe az éles fémet, és egy „B” betűt formáz, pontosan mint én, aki egy „Z” alakot vésett kezébe.

-Összetartozunk – közel hajol hozzám, szájából folyó vérének egy cseppje rám esik, mire elundorodom.

-Zayn! – a szobát hirtelen fény világítja meg, ahogy az ajtó kinyitódik. Mindketten a fény irányába fordítjuk fejünket.

Szúrós szemekkel nézek végig a férfin, aki szintén szikrázva néz engem.

Derek.

A szarba.