Chapter 17: Lélegeztess

Sziasztok! :) Itt is lennék, és most, hogy őszinte legyek, nincs kedvem beszélni. Ezt a részt a legnagyobb fájdalmammal írtam, könnyeim potyognak a billentyűzetre, miközben írok Nektek. Ezért is kérlek Titeket, hogy a hibáimat nézzétek el. Talán ha jobb lesz, kijavítom.
Mellesleg pedig: mielőtt elolvasnátok, nagyon össze lesz kavarva, de a végén kiderül, Zayn miért is
 "látta" azt, hogy Bonnie megőrül.
Szoros ölelés,
Eleanor Blue

Breathe me

Bonnie Larsson:

Egy robbanás.

Egy erős ütközés.

Zayn utolsó érintése a kézfejemen.

És minden a feje tetejére fordult.

Hogy őszinte legyek, kevés esélyt fűztem volna ahhoz, hogy ezt túl fogom élni. Hiszen kevés olyan esetről lehet hallani, hogy valaki megússza az autóbalesetet, legrosszabb esetben lebénul, vagy esetleg apróbb zúzódások fogják borítani testét. De olyat csak nagyon keveset, hogy az, aki okozta, s ki annak utasa volt, túlélik. De én érzem, hogy élek. És tudom, bízom benne, hogy Zayn is velem van. Itt.

Nagyon furcsa, nem érzek fájdalmat. Természetesen egy enyhe seb boríthatja karomat, mert valami ott lüktet, és emlékszem, mikor behoztak minket a kórházba, azonnal azt vették kezelésbe. A fertőtlenítő mart, de olyan dolgokon mentem keresztül, hogy már hozzászoktam az ilyenekhez. Pontosan hallom az orvos hangját, miszerint arról vitatkoztak, hogy kell-e műteni, ugyanis láttak valamit a felvételeken, valamit az agyamban. De egyszerűen csak nyugtatót adtak, amiről elaludtam. Innen pedig fogalmam sincs a történésekről; pedig megkérdeztem volna tőlük, hogy Zayn-nel mi van, megsebesült-e, vagy egyáltalán él-e még? De nem tudtam, a nyugtató azonnal megtette hatását, és gyorsan elaludtam.

Valami meleget érzek a kezemen. De túl fáradt vagyok, hogy nehéz szemeimet kinyitásra bírjam. Puha, akár Zayn érintése. Mégsem hiszem, hogy ő lenne az, hiszen ő is biztosan fekszik, a baleset biztosan őt is leterítette a lábáról. De akkor meg ki fogja a kezemet?

Nehezen ráveszem magam, hogy megnézzem melegségem adóját. Szemeim lassan felnyitódnak, felkelve a nyugtató hatása miatti alvásból. Zavartan pislogok a plafonra, nehéz számomra, hogy a melegség tulajdonosára pillantsak.

Amikor megteszem, úgy érzem, meghalok.

-Szia, Bonnie - villant rám egy gúnyos mosolyt, mire gyomrom összerándul. - Remélem azért még emlékszel rám, akár mennyire is most más tesz boldoggá. Vagy már meg sem ismersz?

Szívem hevesen kezd el dübörögni a mellkasomban, ahogy azonosítom magamban a férfi arcát, és a mellette ülő, fejét lehajtó lányt, Sophie-t.

-Soph? - kiszáradt ajkaimmal formálom az elhaló szavakat, ahogy szinte halott barátnőmre nézek. Az egykoron erős, folyton bulizni vágyó barátnőmre. - Mi lett veled, édes Istenem?

Ajkába harap, és látok egy könnycseppet végiggördülni az arcán.

-Válaszolj édes, kérdeztek valamit - böki erősen oldalba a férfi, olyannyira, hogy már nekem fájdalmas. Soph azonban csak megrezdül a székén, semmi jelét sem mutatva érzésének. - Nem erre neveltem ezt a lányt. Úgy hallgat, mintha félnie kellene valamitől, mintha még lenne valamiért élnie. De már semmi értelme sincs nyomorult életének. Viszont legalább az ágyban jó - kacsint rám a férfi, azonban én igyekszek semmibe sem venni undorító modorát. Csak Soph-t nézem, aki annyira megtört, annyira sok bánat sugárzik belőle, hogy én is rosszabbul érzem magam tőle. Nem érdemel ilyen sorsot, mint amilyet ez az elmebeteg szánt neki. Ő egy életerős lány, aki imádja kiélvezni az életet. Talán csak most rossz fiú után nyúlt, aki megváltoztatta az életét.

-Semmi baj sincs, Bonnie - suttogja rekedt hangon Soph, alig hallhatóan. - Lucas mellett rendben vagyok. Nem kell értem aggódni, tudod, meg tudom védeni magam - egy fáradt mosoly fest száradt ajkaira, amik pirosan csillognak a fényben, ami a szobába vetül.

Fejemet inkább lehajtom, hogy ne kelljen a fájdalommal teli szempárába néznem. Ha neki fáj, nekem is fáj. Olyan, mintha a testvérem lenne, nem tudom elviselni a fájdalmát.

-Miért jöttetek? - kérdezem hirtelen, felpillantva Lucas-ra, akinek a vigyora nem tud lerohadni az arcáról.

-Igazából a barátodat jöttük látogatni, de mivel ő éppen élet-halál között lebeg, gondoltuk, addig elütjük itt az időt - nevet fel, és vállánál fogva közelebb húzza magához Sophie-t. Aki becsukott szemmel tűri. Valószínűleg nem mer ellenkezni.

-Zayn élet-halál között lebeg? - még csak most jut el tudatomig előbb kimondott mondata, és nem hagy belül nyugodni. Szóval megsérült. Súlyosabban mint én.

Haragszom rá, hiszen ilyen állapotba sodort minket. Haragszom rá, hiszen megölte azt az embert. És haragszom rá, mert ilyen ügyekbe van befolyása. De nem tudom letagadni a heves szívverésem, mikor hozzám ér, vagy egyszerűen valamilyen kedves gesztust mutat felém.

-Mindenért téged hibáztat..

-Miről beszélsz? Hiszen nem is beszéltél vele, akkor meg honnan tudod? - nézek rá kérdőn. Először tudom rendesen megnézni arcát, szerteágazó haját, ami egyáltalán nem előnyös. Szeme sötétbarna, csillog a sötétségben. Ha jönne velem szemben az utcán, biztosan nem bomlanék utána. Nekem már a buliban sem tetszett, fogalmam sincs, mi fogta meg benne Soph-t. Talán a sötétsége rejtélyes volt számára; csak akkor még nem ismerte.

-Elég régóta ismerem Zayn-t, hogy tudjam, mikor hibáztat kit. Igazad van, tényleg nem beszéltem vele, sőt, régóta nem is láttam. Pont mikor elraboltalak, akkor beszéltem vele utoljára. És valószínűleg most ki fog csinálni, mert megígértem, hogy hívom a csaj állapotáról, és hogy él még, de mégsem tettem.

Teljesen felébredek, kezd kimenni az álom a szememből. Már képes vagyok fontos dolgokra koncentrálni, és olyan kérdések ugranak be fejembe, amiket Zayn-től félnék megkérdezni.

-Zayn milyen szerepet tölt be köztetek?

Egy pillanatra meglepődöttség futja át vonásait, ahogy rám pillant. De látja szememben az elszántságot, hogy tisztán akarok látni, megismerni, Zayn mi is valójában.

-Nos.. Nem nevezném a banda fejének, mivel a fontos ügyeket nem ő intézi. Neki csak az marad, hogy végezzen azokkal az emberekkel, akik túl rosszat tettek nekünk. Ez ilyen egyszerű. Ha a főnöknek valaki nem szimpatikus, csak Zayn-t hívja, hogy intézze el. Ennyi - vonja meg a vállát, én azonban nem tudom ennyire egyszerűen túltenni magam a hallottakon.

-Körülbelül hány embert ölt már meg?

-Fogalmam sincs. Biztosan van pár, akikről nem tudunk, azok valószínűleg személyes ellenségei lehettek. Akiket mi szabtunk ki neki, az körülbelül 10, de ez nem pontos szám. Biztosan volt több is, akikre már nem emlékszünk.

Nincs időm felfogni a hallottakat, ideges kiabálást hallok kintről a folyosóról. Egy erős férfihang kiáltja, hogy defibblirátor kell a 102-es kórterembe. Ezt elengedném a fülem mellett, ha nem hallanám utána Zayn nevét. Majd az orvos reményvesztett kiáltását.

"Elveszítjük!"