Chapter 15: Rossz sávból

Drága Olvasóim! Itt is lennék, bár kételkedtem benne, hogy túlélem a történelem órát, de itt vagyok, túl a dolgozaton, felfrissülve :D Azonnal nekiálltam megírni a részt, és tádámm, kész is lettem vele. Igazából nem szeretnék semmit sem mondani, mindenki döntse el, hogy milyen lett. :)
És úúú, trágár szavak vannak benne, és aki nem szereti a durva jeleneteket, annak nem ajánlom!
Elképesztően rövid lett, bocsánat!
Sokszor ölel Titeket,
Eleanor Blue xx
U.I: A díjakért hatalmas köszönet, holnap ki is teszem őket! Xx
U.I2:  A wordom bekakilt, és ezt nem tudom miért kellett ideírnom :D

Zayn Malik:

Loholva lököm be a bejárati ajtót, Bonnie tehetetlen testével együtt. Hátammal az ajtónak dőlök, így pillantásom találkozik Bonnie-éval. Megkönnyebbülve fújom ki az eddig bent tartott levegőt. Elfutottam, sikerült. Most megúsztam, pedig megérdemeltem volna hosszú időt a börtönben a tettem miatt. De ezt persze Bonnie-nak nem mondhatom el, hiszen az a maradék kis érzelemszál is szétszakadna köztünk. Nem akarom az ügyeim miatt veszélybe sodorni őt, legboldogabb részét életemnek.
-Ez most mi volt? – kérdezi éles hangon. Kezét csípőjére teszi, szúrós szemekkel néz engem. Utálom, ha olyan dologba üti bele az orrát, amibe nem kellene. Nem rá tartozik, miért nem lehet egyszer, csak egyszer, magában tartania a kérdést?
Szemeimet behunyom, és veszek egy mély sóhajt. Nem volt szándékos, hogy kinyírtam azt a faszt. Megérdemelte, túl sokat tudott, veszélyt jelentett ránk. Ráadásul hallottam pár dolgot róla, a pletykák szerint ha megtud valamit valakikről, azonnal köp a zsaruknak. Nem kockáztathattam, nem az én bandámmal.
-Hallod?! – kiabálja, hangja meg-megremeg az elfojtott dühtől, és a félelemtől. Remeg az idegtől, szinte teljesen felemészti az előttem álló lányt. Szeme szikrákat szór felém, én pedig akkor kívánom először, hogy bárcsak elsüllyedhetnék. Jó mélyre. Piszkosul szar érzés, hogy az bámul téged rezzenéstelen arccal, és az szitkozódik magában, és küld el téged a picsába, aki a legtöbbet jelenti mocskos világodban.
-Mond el, vagy örökre búcsút mondhatsz nekem! – mélyen az ajkába harap, igyekszik kizárni dühét, és inkább nyugodtságot mutatni felém – ami most egyikünknek sem egyszerű.
-Faszság az egész – vonom meg a vállam, félve a reakciójától.
Szemei szűkülnek, arca eltorzul, ahogy végignéz rajtam.
-Szerinted faszság az egész, szerintem meg az életünk múlt rajta!
Mondatát nyugodtan kezdte, de kiabálva fejezi be. Azt kívánom, bárcsak olyan nyugalmas lenne, és viccként fogná fel a dolgokat, mint bármelyik üresfejű tyúk, akiket csak az érdekelt, hogy valaki megdugja őket.
-Mi a faszért kell minden dolgomba beleavatkoznod? – kiabálom, hangosabban, mint szeretném. Tényleg nem akarok vele veszekedni, de ezzel a húzásával kivágta nálam a biztosítékot. Nagyon jól tudja az életemet. Mégis akadályokat keres, vagy szimplán csak kedvet érez veszekedni velem.
-Hidd el, elkerülnélek, ha nem kellene veled élnem! De sajnos miután ez kivitelezhetetlen, sajnos kénytelen vagy elviselni, ahogy beleavatkozok a dolgaidba! – hangja csöpög a gúnytól, provokálóan néz végig testem minden pontján. Kibaszottul zavar, nekem kellene felzabálnom testét szemeimmel, nem pedig neki. Összeszorított fogakkal tűröm, ahogy tekintete megáll jobb kezemnél.
-Mit gondolsz most? – szűröm ki a fogaim között.
Tekintete undorba fordul, mintha egy senkiházi állna előtte, aki utál. – Azt, hogy vajon hány ember halhatott már meg ezek miatt a kezek miatt.
Megforgatom a szemem, tekintetét elkapja rólam. Sejthettem volna. Mindjárt arra gondol, hogy vajon hányan eshettek áldozatul nekem. Bele sem gondol abba, miért harcolunk minden nap, csak a rossz oldalát látja az életemnek. Az erőszakos, ölni készülő Zayn-t látja bennem, aki csak meg akarja dugni. Teljesen máshogy kellene ismernie engem.
-Hogy ölted meg azt az embert?
Rekedtesen felnyögök kérdésére. Most komolyan érdekli, vagy csak azt teszi, mintha érdekelné? Kibaszottul összezavar engem ez a nő. Egyik pillanatban imádnivaló, a másik pillanatban sugárzik belőle a feszültség.
-Pont azzal a kezemmel vertem ki belőle a szart is, amelyiket az előbb olyan sokáig nézted – válaszolom gúnyosan, mire egy provokáló nevetés bukik ki ajkain.
Arca undorba torzul, jobban, mint eddig bármikor. Normális esetben nem szórakoztatna ennyire, ahogy néz rám, de most elmosolyodom utálatán. Az irántam érzett utálatán. Így még vonzóbb, ajkait hívogatóbbnak találom, szinte kívánja, hogy csókoljam meg. De nem akarom megadni neki ezt az örömöt, hogy ennyire könnyen magához tud csábítani. Küzdjön értem. Tudom, hogy ő is akar engem. Kíván engem. Nem akarok mindig én kezdeményezni.
-Megígértem, hogy elviszlek valahova. Ez még áll? - kérdezem tőle, mosollyal az arcomon.
-Ha letörlöd ezt az undorító vigyort a képedről, akkor igen - válaszol hanyagul.
Szemöldökömet felvonom, és közelebb lépek hozzá. Nem szoktam meg a flegma válaszokat. Mindenki tisztel a bandában, hiába nem én vagyok a vezető. Elvárom, hogy egy nő is tiszteljen. Számomra sértés, ha egy olyan nem tud normálisan válaszolni, aki egy szinttel alattam látszik.
Csábítóan ajkába harap. Tudom, nem az volt vele a célja, hogy felizgasson vele, de sikerült neki. Hátralép egy lépést, így háta ütközik előszobám falával. Hiába teszi kezeit mellkasa elé, erőm jóval leküzdi az övét, úgy, mint a parkban.
-Nem hiszem, hogy tisztában vagy a szabályokkal, Larsson! - motyogom, testemet teljesen az övéhez préselve. Egy apró sóhaj hagyja el tökéletes ajkait, mire önkéntelenül dörgölöm csípőjét az övéhez. Magamban szitkozódok, engedem magam sodródni a vággyal, ami hozzá köt. Magához bilincsel minden tettével, pedig most semmit sem csinált. Felizgulok rá, ez pedig a legnagyobb baj.
-Nem fogom engedni, hogy velem is ugyanazt tedd, mint azzal a férfival, Malik! - szűri ki fogai között, kitartóan néz a szemembe. Tenyerem újra arcán landol, ugyanazon a piros folton, ahol a parkban is ütöttem.
-Nem veszed észre, hogy ha nem csinálnád ezt, akkor nem fájna egyikünknek sem? Magadat kínzod ezzel, és nekem is fáj, hogy meg kell ütnöm téged. Nem tenném, ha nem viselkednél így velem. Ezt te is tudod. Mégis mindig belém kötsz, és kényszerítesz rá, hogy megüsselek. Hidd el, ez nem csak neked fáj, hanem nekem is.
-Pff - gúnyosan felhorkan, majd tekintete újra megtalálja az enyémet, mélykék szemei az enyémbe olvadnak. - Rengeteg minden fájt már, amióta veled vagyok. Gondolom nem kell sorolnom, igaz?
Ha a depressziójára gondol, akkor rögtön beleverek a falba. Utálom, állandóan ezt hozza fel mentségeként. Lépjünk túl rajta, nehéz volt, de kiheverte.
-Szóval érted, miről beszélek. Ezek az ütések pedig..hidd el, megszoktam már a fájdalmat tőled. Senki sem bántott annyiszor, ahányszor te, Zayn. Nehogy azt hidd, fájdalmat okozol nekem ezzel, mert nagyon nem!
Öklömet beleverem a falba, pontosan Bonnie feje mellé. Sikít egy aprót, és balra ugrik, hogy kikerülje fájó öklömet.
-Bazd meg! - kiabálom, és újra beleütök a falba. Az adrenalin szétterjed testemben, akadályozva a helyes gondolkodás útját. Csak ki akarom valakin élni a dühömet. És nem érdekel, ha ez a valaki egy lány lesz most. Itt van, kéznél.
-Ha most arra készülsz, akkor verj meg, tedd azt, amit azzal a férfival tettél! Tudom, hogy azt tervezed magadban, mennyire jó is lehetne majd mesélni a haveroknak, milyen volt egy élettelen lányt megdöngetni! Semmivel sem vagy más, mint az az ember, akiről beszéltél! Mindketten undorítóak vagytok! - kiabálja, egyenesen szemembe.
Nem bántanak meg szavai. Már semmi sem bánt meg engem.
Tenyerem erősebben csattan az arcán, ujjaimon érzem forró könnyeit. Ha most nyugodtabb lennék, valószínűleg elkezdene érdekelni, vajon miattam sír-e. De most túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy erről gondolkodjak.
-Gyerünk Zayn, üss meg! Erősebben! Rúgj meg, egyenesen a gyomromba, hogy mosolyogni tudj azon, hogy a földre rogyom, és könyörgöm neked a kegyelemért!
-Kibaszottul gyorsan fogd be a szád! - ordítom, hangom meghaladja az övét.
Szipogva rám pillant, szemében azonban még mindig magabiztosság van. Nem hiszem el, háromszor megütöttem, és még mindig tartja magát, még mindig képes tartani magát.
Megragadom csuklóját, és magam után rángatom ki az ajtón. Semmi mást sem akarok, csak megmutatni neki azt az életet, ami ilyenné nevelt engem.
Kezeim remegnek, az ideg elképesztően dolgozik testemben. Bonnie csak szipog mellettem, valószínűleg túlságosan fél felszínre engedni zokogó sírását.
Nem érdekel Bonnie. Csak egy lány, aki nem is fontos nekem.
Belököm az autómba az anyósülésre, én pedig kocogva megkerülöm terepjárómat. A légzésem még mindig heves, de igyekszek bebeszélni magamnak, hogy semmi értelme stresszelnem magam egy lány miatt.
Meg tudtam volna ölni. Meg tudtam volna verni úgy, hogy végleg behunyja a szemét. De valami ott lobogott a szemeim előtt.
Egy mosoly.
Egy apró érzelmi szál.
Bonnie mosolya.
Bonnie-hoz kötődő érzelmi szál.
Gyorsan beülök az ülésre, és kapkodva beindítom a kocsit. Gyorsabbra tempóra ugratom, igyekszem kizárni Bonnie szipogó hangját mellettem, és csak az útra koncentrálni. Tövig nyomom a gázt, lehetetlen tempóban haladunk előre.
Hangosan szitkozódok szipogásai miatt, lenyúlok, hogy bekapcsoljam a rádiót, és engedjem, hogy max hangerőn üvöltsön valami őrült zene.
-Bassza meg! - kiabálom, a rádióval matatva.
-Zayn, vigyázz..
Elég egy pillanatra felpillantanom a rádióból, hogy lássam magam előtt az autókat.
A rossz sávból.

Chapter 14: Tension

Sziasztok Drága Olvasók! <3
Ugye milyen gyorsan itt a következő rész? :') Annyira hálás vagyok szavaitokért, amiket írtatok nekem, el sem tudom mondani! :') Ennek örömére meg is érkezett a következő rész, remélem, "olvasható" lett.
Szoros ölelés Mindenkinek,
Eleanor Blue xx

-Na és mond, mik a terveid a jövőre nézve? 

Szegezi nekem a kérdést, ameddig a hajammal játszik. Ujja köré csavar egy tincset, majd engedi visszaesni hátamra a begöndörödött tincset. Kicsit meglepődök kérdése miatt, még soha nem támadt le ilyen hirtelen, főleg nem ilyen kérdéssel. Időbe telik, míg elgondolkodok, mi is lenne a helyes válasz; nem igazán tudom, mit akar hallani. Azzal, hogy elrabolt, ott kellett hagynom az iskolát, aminek eddig tagja voltam. És félek, ha azt válaszolnám, nem akarok vele maradni, akkor hogy reagálna? Ezzel a jelöléssel a kezemen, örökké életembe "véste" létét, ha akarnám, se tudnám őt elfelejteni. És talán ez volt a célja.

-Nem tudom. Talán visszamennék az iskolába, ha megtehetném.

Kinyújtom a nyelvem, mire halványan felnevet. Vajon nem esett neki rosszul, hogy azt a "ha megtehetném" -et a mondat végére mondtam? Bár, az volt vele a célom, hogy megértse, azzal, hogy azt akarta, hogy övé legyek egy normális életet kockáztattam, és ebből lehetetlen kijutnom. 

-Nem akarom, hogy olyan emberek közelébe menj, akik veszélyt jelentenek rád.

Megmarkolja felkaromat, amit eddig óvatos simításokkal fedett be. Nem tudja elfedni az agressziót, ami elhagyja ajkait szavain keresztül. Összezavarodottan ráncolom össze a szemöldököm. Mi az, hogy "akik veszélyt jelentenek rád"? Ezzel most mit akart mondani? Hogy bármelyik pillanatban rám támadhatnak az utcán, csak azért, mert vele vagyok?

-Hogy érted?

Fejemet szemei felé fordítom, amik sötétebbek lettek, heves mondata miatt. Az ajkába harap, és egy erőltetett mosolyt fest ajkaira.

-Nem tudod, mekkora veszélyben vagy mellettem.

Ajkát végignyalja, tekintete egy pillanatra sem hagyja el az enyémet. Homlokomat összeráncolom, feltolom magam a földről. Őt nézem, ajkait, ahogy felfelé görbülnek reakciómra. 

-Ha veszélyben vagyok melletted, akkor miért nem engedsz menni?

Sóhajtok, ahogy visszaránt magához a földre. Hajamba puszil, én pedig az alsó ajkamba harapva próbálok kiszabadulni fogásából. Bal kezét átvezeti a hátam mögött, ujjai újra felkaromhoz érnek, amik fedetlenek a póló miatt, amit viselek. Erőteljesen magához húz, tehetetlenül mocorgok ölelésében. Úgy érzem magam, mint egy karácsonyi ajándék, aki lehetetlenül küzd az ellen, hogy becsomagolják.

-Fogd be!

Zavarodottan ráncolom össze homlokom, szorítása erősebb lesz körülöttem. Egy apró puszit nyom a hajamba, kényszerít, hogy fejemet mellkasára hajtsam.

-Miért nem engeded, hogy tovább éljem a normális életem? Ha már legalább magadhoz láncoltál, legalább engedd meg, hogy azt tegyem, amit akarok!

Kétségbeesetten tiltakozok, hogy folytathassam az életem. Soph szerint esélyem lett volna bekerülni egy modelliskolába, bár én mindig is kételkedtem benne. Egy castingra is elcibált, és leesett az álla, mikor azt mondták, az alakom nem megfelelő, a fejem aránytalan a testemhez képest. Csak mosolyogtam, Soph pedig elkezdett veszekedni a fényképésszel, hogy miért baj az, ha a fejem aránytalan. Megfogtam a karját, és kihúztam a szalonból. Túl naiv volt, mikor én mondtam neki, hogy a modell szakma nem nekem való. Bár titkon mindig is reménykedtem benne, hogy egyszer bekerülök, de a fejem aránytalanságát nem tudom megváltoztatni.

-Mi van Soph-val?

A szívem hevesen zakatol mellkasomban, ajkaim kiszáradnak. Fogalmam sincs, miért tettem fel a kérdést, mikor nem akarok rá választ hallani. Aggódok, hogy bántalmazták őt, és ezt nem akarom hallani. Ennek ellenére ajkamba harapva várom a választ.

-Nem beszéltem még Derekkel. Remélhetőleg él még.

-Mi az, hogy remélhetőleg él még?

Hisztérikusan felpattanok az öleléséből, gyorsan, hogy ne tudjon kezem után nyúlni.

-Azt mondtad mikor elraboltál, hogy nem akarod, hogy gyilkosnak hívjalak, ezért majd kérsz róla életjelet! Akkor meg..?

-Bonnie! – szól rám erősen, a parkban tartózkodó emberek ránk figyelnek, de ez egyikünket sem érdekli. Szemeink szikrákat szórnak egymásra, a feszültséget érezni lehet a levegőben. Hátrálok, ahogy közeledik felém. - Kibaszottul gyorsan fejezd be!

-Mit fejezzek be? – kiabálom hangosan, az emberek lopva ránk pillantgatnak. - Elraboltál, és belevésted a neved a kezembe, hogy még véletlen se felejtselek el! Elraboltál, érted?! Akaratom ellenére tartasz magadnál, ráadásul ígértél nekem valamit, amit nem tartottál be! Én..

Tenyere arcomon landol, hatalmas piros foltot hagyva maga után. A sikítás megakad torkomban, ereimben meghűl a vér. Kínosan elnevetem magam, a szorító érzés torkomba kerül. Megfagyottan bámulom a földet, tekintetével szigorúan néz rám. Az emberek felsikítanak, csak reménykedni tudok, hogy nem hívják a rendőrséget.

Fejemet felé fordítom, arcom undorba torzul, ahogy szemébe nézek. Arca egy csepp megbánást sem tükröz, kifejezéstelenül néz rám. Tartom magam, nem engedem a könnycseppet legördülni az arcomon. Nem tudnék sírni. Elég volt a sírásból, nem fogok többet miatta sírni.

-Megütöttél.

-Megérdemelted.

-Megütöttél egy nőt! – visítom, és hátrálni kezdek. Folyamatosan a szemébe nézek, akik fagyosan néznek vissza rám. 

Hátam egy fának ütközik, kezemet mellkasom elé teszem, hogy ne érjen testével hozzám. Gyorsan közelebb lép hozzám, látom nyakán az ereit, amik duzzadtan doboknak a feszültégtől. Szeme éget, szikrákat szór, de tartom magam, és a szemébe nézek. Ajkát egy vonallá préseli össze, tehetetlen kezeimet, elveszi mellkasom elől. Erőm mindig is meghaladta az övét, nem csoda, hogy tehetetlenül, remegve vonaglok a fának dőlve, félve, hogy mit fog velem tenni. Mert valami büntetést biztosan fogok kapni túlzott kirohanásom miatt.

-Meg is erőszakolnálak, ha nem egy park közepén lennék, Darling – morogja a fogai között, csípőjét erősen az enyémhez nyomja.

Ajkaimat egy lüktető sóhaj hagyja el, számba harapok, hogy visszafogjam könnyeimet.  Morogva kényszeríti testem, hogy felugorjak ölébe, azonban én minden erőmet használva tiltakozok ellene. Nem hiszem el, hogy egy egyszerű kérdésből egy durva veszekedés kerekedett. Már nem is akarok megszólalni, ha vele vagyok, csendben maradok, talán akkor nem kapok erőszakolást szavaim miatt.

-Nyisd szét a lábaidat!

Kiáltása az egész parkban visszhangzik, az emberek egyre kíváncsibb tekintettel néznek minket. Szemeimet mélyen behunyom, combjaimat még szorosabban zárom össze.

-Bazd meg!

Egyik kezével combjaim közé nyúl, és erőszakosan szétfeszíti őket. Izmaim azonnal fájni kezdenek, ajkaimat egy sikoly hagyja el durva mozdulata miatt.

-Állj le! – remegve figyelmeztetem.

-Akkor te pedig tanuld meg a rendet! – mondja halkan, fejével vészesen közelebb hajolva hozzám.

Istenem, nem akarom engedni, hogy megcsókoljon. Nem intézhet el mindent egy csókkal, nekem pedig nem szabad engednem a kísértésnek, hogy viszonzom is. Miért nem tudjuk egyszerűen csak megbeszélni a dolgokat, miért mindig csókban végződik? Egyszerűen csak fel kellene hívnia Soph elrablóját, valami életjelet mutatva. Ennyi kellene, úgy hiszem, nem kértem tőle nagy dolgot.

-Ismerem a rendet, de ennyit igazán megtehettél volna – súgom, miközben folyamatosan a szemébe nézek.

Ujjaival végigsimítja az arcomat, tekintetével követi az ujját. – Rengeteg dolgom van, mint hogy barátnőid után futkozzak, Bonnie.

-Sajnálom, hogy nekem is vannak érzéseim, és aggódok az emberek után! – török ki hisztérikusan.

Szemöldökét összeráncolja, csípőjét ismét nekem nyomja. Értem a célzást. Szóval nem szólalhatok meg. Szóval így játszunk, Malik.

-Tisztában vagy azzal, hogy akár a rendőrök is itt lehetnek?

Erőltetetten felnevet, és eltávolodik tőlem csípőjével. – Szerinted pont nem leszarom a zsarukat?

Tisztában vagyok vele, időnyerésre jó volt, legalább addig sem akar megerőszakolni.

-Bonnie, nem akarom hogy félj tőlem – súgja halkan, veszélyesen közel hajolva hozzám.

Összezavarodottan ráncolom össze a szemöldököm, fejemet lehajtom. Mi van? Az előbb még meg akart erőszakolni, most pedig átment gyenge férfiba? Annyira sokszínű, kiigazodhatatlan.  Egyik pillanatban durva, a másikban gyengéd.

Akkor játszunk így, Malik. Ha te hangulatváltozós vagy, én is az leszek.

-Engedj elmenni – mondom hangtalanul, fejemet felhajtom, hogy szemébe nézek.

-Gyere el velem holnap valahova, csak egyszer gyere még velem. Hogy megmutassam az életem – homlokát az enyémnek dönti, szemét behunyja. – Hogy bizonyítsak neked – egy puszit nyom ajkaimra. – Hogy megérts mindent.

-Nem akarok semmit sem megérteni, ami veled kapcsolatos – torzul fintorba az arcom, majd még egy puszit helyez ajkaimra.

-Ezt csak azért csinálod, mert agresszív voltam veled, igaz? – le akarom törölni azt a mosolyt, ami díszíti ajkait, idegesítő. Az agyamba lát, vagy mi?

-Azért csinálom, mert így van – felelem lesajnálóan, lábaim mozgatni kezdem körülötte. Akarom, hogy engedjen el, és nem szívemre gondolni, ami annyira megcsókolná őt. Ahogy közelebb hajol, puha ajkai érintik az enyémet, nem tudnám letagadni az érzést bennem. Kívánom őt. Színtiszta vágy.

-Kívánsz engem, Bonnie – zilálja szétnyílt ajkaim közé. – Azt akarod, hogy a nevemet sikíthasd, mikor benned vagyok.

Szám remegni kezd, pólója szélénél húzom közelebb magamhoz. Szemeimet mélyen behunyom, térdeimet erősebben szorítom köré. Nem érdekel, milyen volt velem, durva vagy sem. Nem érdekel, hogy meg akart erőszakolni. Nem érdekel, hogy nem tette azt, amit megígért. Kívánom őt.

Erősen kezd csókolni, nyelvét erőszakosan fúrja át számba. Szájába zilálok, dereka köré kulcsolom lábaimat, közelebb húzva magamhoz.

-Ne csináld ezt, mert itt a fánál foglak megdugni – szűri fogai között, majd elhajol. Nyöszörgök, hogy folytassa, ha mást nem, csak csókoljon meg. Ehelyett elhajol tőlem, mosolyogva kulcsolja össze ujjainkat.

-Zayn Malik? – egy férfi kiabálja.

Zayn szemöldöke összeszalad, kapkodva nyúl kezeim után. Egy pillanatra elkapom pillantását, de ajkába harapva elhúz a fától. Futásnak ered, én pedig loholva követem. Kezemet szorongatja, erősen meghúzza futás közben.

-Le van tartóztatva emberölés vádjával!